Adva van egy asszony az asszonylét járulékos szerepeivel együtt: feleség, anya, háztartásbeli, pontosabban házmenedzser. Mert adva van egy nagy, kényelmes ház is egy London környéki kertvárosban. A hattagú család és a ház fenntartása, üzemeltetése lélegzetvételnyi szünetet sem enged. Ezen a bébiszitter és a szakács közreműködése sem segít, hiszen őket is menedzselni kell, ez pedig egy újabb szerep, melyből egy pillanatig sem lehet kiesni. Ilyen körülmények között az asszonynak nincs más választása, mint hetente egyszer a városba utazni, és ott egy szállodában szobát bérelni. Két órára. Zárt ajtók mögött ülni magányosan, szótlanul. Kiesni az összes szerepéből. Valódi önmagát keresni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a színész is csak ember.
Ez persze valódi modern feltételezés, ahogyan a Doris Lessing To Room Nineteen című elbeszéléséből ideidézett asszony is vérbeli modern tragika. Házassága a férjével közösen hozott, intelligens döntésen alapuló szövetség a "fájdalmas és robbanékony" (painful and explosive) világgal szemben. Nem engedhetik, hogy egy ilyen világ által rájuk kényszerített szerepek összességében merüljön ki ember voltuk.
Együtt tudunk érezni velük. Mert már egy jó ideje - különösen Rousseau óta - mindannyian hajlamosak vagyunk keresztülnézni a társadalmi viszonyaink formálta mesterséges, instabil, robbanékony egónkon, hogy mögötte fölfedezhessük az igazi énünket, a lelkünk természetes, érintetlen mélyét. A polgár mögött a természeti lényt, a színész mögött az embert.
Az efféle énkereső expedíció kifejezetten modern luxus. A régiek valódi énjét a létezés nagy láncában (great chain of being) elfoglalt helyük adta ki. Nem jutott eszükbe e pozíció mögé tekinteni, mert felfogásuk szerint ezt maga a természet vagy Isten jelölte ki számukra, ez utóbbiak pedig éppen arról híresek, abban különböznek minden mástól, hogy nincs és metafizikailag nem is létezhet mögöttük semmi.
A mellékelt asszony esetében ez a játék a világgal szemben kiépített családi erődben kezdődik, a szállodaszoba azilumában folytatódik, és az öngyilkosság fellegvárában ér véget. Ezzel már kevésbé tudunk együtt érezni. Inkább riasztónak látjuk azt a lehetőséget, hogy a magunkra találás állapotából nemhogy a világba, de a puszta létezésbe sem találhatunk többé vissza. Gyanítjuk, hogy ez az asszony már elejétől fogva nem is önmagára, valódi énjére, hanem megszállott perverzitással arra akart rátalálni, amit mi a keservek keserveként kerülünk: a magányra. Mi több, annak tiszta, abszolút, platóni formájára.
Elképzelhető persze, hogy amit mi perverzitásnak látunk, az nem más, mint egy jól megtermett paradoxon: aki komoly elszántsággal a magányt keresi, az valójában társaságra vágyik, komoly társaságra. Életunt helyett inkább nagyon is életbarát ember ez, aki egyáltalán nem a nihil, hanem egy olyan éteri, tiszta közeg után sóvárog, amelyben valódi énje megjelenhet. Ahogy a természetbarát sem az abszolút némaságot vagy a vaksötétet áhítja, hanem azt a csendet, amelyben hallani a madárhangokat, vagy azt a sötétet, amelyben láthatók a csillagok.
"Valódi én"-en, ember voltuk lényegén a régiek a megváltandó hívő lelket, a még régebbiek (a platónisták) pedig az önmagát megváltó racionális lelket értették. Az előbbinek Isten, az utóbbinak a kozmikus rend az egyetlen komoly társaság: az embernek egyedül ebben a kompániában nincs szüksége szerepjátszásra, extenzív világi tevékenykedésre. Ez a szereptelen, intenzív én attól valódi, hogy közvetlen, mondhatni pertu viszonyban van azzal, amit Kant ens realissimumnak, a legmagasabb valóságnak, vagyis minden létező valóság eredőjének, feltétel nélküli feltételének hívott.
Mármost a modern kor éppen azon az intelligens döntésünkön alapszik, hogy a kozmosz, Isten és minden egyéb kikezdhetetlen, legmagasabb entitás merő illúzió, vagy Kant kifejezésével az ész transzcendentális ideálja. Következésképp a mi modern énünk valódiságát csak mi magunk garantálhatjuk. Külső, kikezdhetetlen forrás híján saját magunkkal, a saját kikezdhetetlen egónkkal kell pertuban lennünk.
Ennek a bensőséges viszonynak a színterére "valódi énként" vagy "a lélek érintetlen mélyeként" utalni manapság, hipermodern, illúziómentes korunkban már túlságosan romantikusnak, avíttnak számít, ezért ebben az összefüggésben szívesebben beszélünk "magánszféráról".
Új, felvilágosodott világrendünkben a magánszféra annak a belső térnek (forum internum) a korszerűsített, metafizikátlanított, szekularizált változata, amely a régi világrendben az Istennel, a még régebbiben pedig az örök ideákkal folytatott privát kommunikáció színtere volt. Ez az áramvonalasított, elidegeníthetetlen jogokkal körülbástyázott belső tér változatlanul a megváltásunk egyetlen lehetséges színhelye, de az üdvösségünk most már nem a hitünkön és nem is a tudásunkon múlik, hanem kizárólag a kreativitásunkon.
Mi, hipermodernek tehát már nem is megváltjuk, hanem "megcsináljuk", "kitaláljuk", "megvalósítjuk" magunkat, és a magánszféránk ennek a high-tech alkímiának a műhelye. Ez a mi szállodaszobánk, room nineteenünk, ahová nemcsak Isten, a kozmosz és egyéb kikezdhetetlen, legfelsőbb entitások, de a saját magunk által kollektíve formált "fájdalmas és robbanékony" világ elől is menekülve kitaláljuk a valóságot - külön-külön, mindenki a magáét.
Így hát kiderül, hogy paradox módon mi is a keservek keservének vélt és került magányban próbálunk magunkra, illetve komoly társaságra találni. Szerepeink, extenzív világi tevékenykedéseink homlokzatának takarásában mi is zárt ajtók mögött ülünk magányosan, szótlanul. Az így megtalált komoly társaság pedig az, amire mindig, mindennél jobban vágytunk: az abszolút szabadság. Mert mi lehet komolyabban üdvözítő annál a szabadságnál, amely megengedi, hogy a valóságot minden felsőbb vagy legfelsőbb entitástól függetlenül mi találjuk ki?
Szívünkből és a nevünkben beszél tehát a ma kétségtelenül legszabadabb ország legfelsőbb jogi entitása, az Amerikai Legfelsőbb Bíróság, amikor a magánszféra (privacy) morálfilozófiai alapjait megvetve egy precedens értékű döntésében (Planned Parenthood v. Casey, 1992) kimondja: "At the heart of liberty is the right to define one's own concept of existence, of meaning, of the universe, and of the mystery of human life." ("A szabadság kvintesszenciája, hogy az embernek jogában álljon saját fogalmat alkotnia a létezésről, annak értelméről, az univerzumról és az emberi élet misztériumáról.")
És ugyanez az alkimista szabadságának kvintesszenciája is. Mert neki is szíve joga életfogytiglan azzal próbálkozni, hogy miként lehet ólomból aranyat csinálni. Ahogy nekünk viszont elidegeníthetetlen jogunk egész életünket a magánszféránk szállodaszobájában tölteni, és ott, zárt ajtók mögött kitalálni magunkat. Abból a csendből és sötétségből, amelyben nem hallani madárhangokat, és nem láthatók a csillagok.
