A szabad nyargaláshoz szokott vadlovak befogása és betörése nem gyerekjáték. Nem volt az a préri vadászó indiánjai számára sem, akik pedig tökélyre fejlesztették ennek technikáját. Kell hozzá egy már betört, fürge lábú ló, rajta egy erős, agilis indián, aki a kellő pillanatban egy nyersbőrből sodort lasszót hajít az üldözött vadló nyakába, majd addig húzza, szorítja a hurkot, amíg az fulladni nem kezd, s térdre nem rogy. Indiánunk ezután az ily módon teljesen kiszolgáltatottá, tehetetlenné vált állat első két lábát béklyóba köti, alsó állkapcsára, a fogak mögött hurkot vet, és a lasszó enyhe lazításával egy kis levegőhöz juttatja tátogó szájú áldozatát, aki erejét, eszméletét némiképp visszanyerve lábra akar állni. Az indián ezt a levegő szakaszos adagolásával megakadályozza, és egyre közelítve, végül testközelbe kerülve tenyerével óvatosan lefedi a ló szemét, megpaskolja az orrát, aztán a saját orrát a másikéhoz érintve orrlukán át a másik orrlukába lélegzik. Lélegzetet cserélnek. Az állat izmai ekkor ellazulnak, a félelem elszáll belőle; ellenség helyett már barátot lát fogvatartójában, és nem próbál többé menekülni. Ettől kezdve mindig látható örömmel ismeri fel gazdája leheletét. Szeret egy levegőt szívni vele.
Egy szabadsághoz szokott nép betörésének is megvan a maga jól bejáratott technikája, és ennek sikeres alkalmazásához is szükséges egy erős, agilis ember, aki jól bánik a lasszóval. Aki érzi a levegő pontos adagolásának ritmusát, tudja, hogyan kell éppen csak meg nem fojtani a befogott démoszt, lefedni a szemét és légszomjtól remegő orrcimpái közé lehelni.
A zsarnok - hogy nevén nevezzük ezt az indiánt - tehát a fojtogatás virtuóza, a fojtott légkör megteremtésének és egyenletes fenntartásának mestere, és mint ilyen, a társadalmi lét minden keserűségének végső forrása a szabadon lélegzők szemében. Rosszabb a királynál, aki a hatalmát és ezzel együtt az ország törvényeit is örökbe kapja, s aki így jogos és reális igényt formálhat alattvalói önkéntes lojalitására. Ezzel szemben ugyanis a zsarnok törvények nélkül uralkodik, illetve a saját törvényét, a saját légzésének szabályszerűségét, ritmusát erőszakolja rá népére.
De mit számít mindez, ha a nép számára ez az új ritmus a légzés egyetlen lehetséges ütemének tűnik? Csoda-e, hogy egészen magáénak érzi ezt az ütemet, hogy szeret egy levegőt szívni zsarnokával, akiben a fulladásos végtől való megmentőjét látja? Egy erős, agilis, karizmatikus vezető iránt érzett hála és szeretet nem képezi-e a társadalom masszívabb, stabilabb alapját, mint egy akármilyen legitim király vagy éppen parlament által szentesített törvények vonakodó tisztelete?
Az iskolában azt tanítják, hogy a törvényeket azért kell tisztelnünk, mert ezek garantálják a társadalmi együttélés igazságosságát. De ez nem jelenti azt, hogy a törvény azonos, egyenlő magával az igazságossággal. Következésképpen létezhetnek igazságtalan törvények is. Ezeket egy szabadon lélegző közösség, egy demokrácia természetesen megváltoztathatja, de mi a garancia arra, hogy az újak jobbak lesznek? Kísérletezni, változtatgatni persze lehet, de ez meg a társadalmi lét stabilitását kezdi ki.
Egy törvény akkor jó, ha stabil. Továbbá akkor, ha személytelen, ha tárgyilagos, ha nem kivételez. A baj csak az, hogy mi, emberek, akiknek az életét szabályozza, nem vagyunk se stabilak, se személytelenek. Folyamatosan változunk, és kivételes helyzetekbe kerülünk. Tele vagyunk görbületekkel, hajlatokkal, így aztán mindig lötyög vagy túl feszes rajtunk a szögletes törvény, és vele együtt az igazságosság, melyet garantálni hivatott.
Ilyen körülmények között logikusnak tűnik, hogy egy igazán stabil és szerethető társadalmi létet személytelen törvények helyett csak egy stabil és szerethető, karizmatikus személy uralma szavatolhat. Ez a személy egyszerűen azért szerethető, mert szeret bennünket, a javunkat akarja. Ebben a legüdvösebbnek tűnő közös létben, politikai berendezkedésben tehát az igazságosság garanciája nem a törvény (lex), a törvényesség, hanem a kegy (beneficium), a kegyes jóindulat és jó cselekedet.
A zsarnok - hogy nevén nevezzük jótevőnket - tehát lényegében egy törvények nélkül uralkodó, kegyes király. A kegy (görögül charisma) isteni adomány, tehát amikor egy karizmatikus uralkodó kegyet gyakorol velünk, akkor csak egy felülről kapott ajándékot továbbít, kézbesít a népének. Erő és agilitás azért szükséges ehhez a kézbesítéshez, hogy azok is elfogadják az ajándékot, akik nem kérik, akik továbbra is a saját ütemükben szeretnék szívni a saját levegőjüket.
A törvények szögletessége már a régi görögöknek is feltűnt. Többek között Platón is úgy gondolta, hogy az ideális társadalmi lét megszervezése nem egyszerűen technika kérdése. Az előre lefektetett szabályok mechanikus alkalmazása rendszeresen fennakad az organikus lét előre nem látott görbületein. Ezért azután az abszolút legjobb politikai berendezkedésben az igazságosság végső, legfelsőbb garanciája nem a techné. De nem is a beneficium vagy a charisma. Hanem a phronesis, vagyis a bölcs előrelátás.
Az abszolút legjobb politikai rendszer irányításához tudás szükséges. Ha egy karizmatikus, agilis vezér a népe javát akarja, az önmagában semmire sem elég, még akkor sem, ha valóban azt akarja. Mert a klasszikus felfogás szerint csak az tehet jót (a népével vagy önmagával), aki tudja, mi a jó. Ez a tudás nem örökölhető, de ajándékba sem kapható. Tárgya ugyanis nem kevesebb, mint az univerzális logosz, ráció, vagyis "a kozmosz rejtett harmóniája". Erre a harmóniára ráhangolódni életfogytig tartó, a matematikától a csillagászaton át a dialektikáig vezető tanulási folyamat. De hát egy politikai közösség mikrokozmoszában az igazságosságot személyesen és egyedül garantáló vezetőnek egyik szemét mindig a makrokozmosz szerkezetét összetartó, a csillagokat pályájukon mozgató igazságosságon kell tartania. Ez munkaköri kötelessége.
Ennek a munkakörnek a betöltésére nem sokan alkalmasak. Ennyire azért kevesen szeretnek tanulni, és a munka sem csábító. Mert egy ideális közösség vezetőjének afféle legfőbb jógiként arra kell megtanítania a népét, amihez állítólag mindenki ért: a helyes (harmonikus) légzésre. A valóságban ilyen phronetikus népvezér talán nem is létezhet. Ezt a régiek is belátták, és ezért készek voltak beérni a második legjobb politikai megoldással: a szögletes törvények által garantált harmóniával.
Bár halandó ember számára nehezen vagy tán egyáltalán nem hozzáférhető az ilyen szintű valódi phronesis, a látszatára azért van kereslet. Mindig akadnak olyanok, akik úgy érzik, képesek személyesen garantálni az egész társadalmat, s ha kell, a kozmoszt is összetartó igazságosságot. Az ilyenek közül a legerősebb, legagilisabb egyben a bölcs előrelátás legkarizmatikusabb imitátora is. A zsarnok - hogy nevén nevezzük az imposztort - kozmikus törvényként adja el, erőszakolja népére primitív vágyainak szabályszerűségeit. És éterként a saját leheletét. Kicsit savanyú, de a miénk.
