Talán furcsának tűnik, de akárcsak a tűzgyújtást, a lábbelit is fel kellett találni egyszer. Egy régi indiai legenda szerint az ötlet egy maharadzsa udvarában született. A nagyúr előszeretettel sétált a palotáját övező erdei és hegyi ösvényeken, amelyeket a kényelmesebb járás kedvéért állatbőrökkel boríttatott. Megtehette: egy maharadzsának ez nem luxus. Egy nap azután udvarmestere azzal a bizarr javaslattal állt elő, hogy a talaj helyett inkább a nagyúr lábfejét kellene bőrrel borítani.
Nekünk, moderneknek persze éppen a nagyúri gyakorlat tűnik bizarrnak. Mi ez, ha nem az ember-természet viszony logikájának valóságos lábbal tiprása? - kérdezzük fintorogva. Csak egy mérhetetlen gazdagságába és hatalmába belehibbant maharadzsának juthat eszébe az erőforrások ilyen esztelen herdálása - tesszük hozzá környezettudatosan. És elhamarkodottan.
Fintorgásunk itt nem azért elhamarkodott, mert a természethez való viszonyunkat illetően a mi lelkiismeretünk sem lehet tiszta. Nem az a baj, hogy még mindig nem vagyunk eléggé környezettudatosak, hogy a gyakorlatunk nem ér fel a saját magas elveinkhez, hanem inkább az, hogy ezek az elvek semmivel sem érnek magasabbra, mint a legendabeli maharadzsáé. Mert mi sem akarunk mást, mint a talpunk alá egyengetni a világot. A kényelmesebb járás kedvéért.
Ettől persze még nem lesz rossz a lelkiismeretünk. Sőt, büszkék vagyunk arra a felfedezésünkre, hogy a környezetünkkel való kényelmes viszonyhoz nem szükséges az elveink filozofikus mérlegelése. A természetet kedvünkre formálhatjuk, igazíthatjuk anélkül, hogy meg kellene értenünk. A baj - úgy véljük - inkább a filozófusokkal van, akik Marx szerint "a világot eddig csak különbözőképpen értelmezték, holott a feladat az, hogy megváltoztassuk" (Tézisek Feuerbachról, 1845).
Ha a lábbeli történelmének lenne kereke, akkor ez a marxi mondat a klasszikus filozófia szemszögéből nézve felérne ennek a keréknek a visszaforgatásával. Mintha valaki azt mondaná: "A vargák eleddig folyton az emberek lábfejét vizsgálták, takargatták bőrrel, holott a feladatuk az, hogy betakarják a világot."
A világmegváltoztatás ötletének baljós képtelenségét némiképp elfedi jószándékúsága. Hiszen mi csak jót akarunk. A változtatásnak nem azért érezzük szükségét, mert unjuk magunkat. Ha így lenne, akkor beérnénk akár egy rosszabb vagy egyszerűen egy másik világgal is: mindegy, csak ne ez legyen. De mi egy jobb világot akarunk formálni, a legjobbat.
Az eredeti elképzelés szerint ezt a legjobb világot nem is nekünk kell formálnunk, hanem kulcsrakészen kapjuk, méghozzá "nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra" (Pál I. levele a Korinthusbeliekhez, 15,52). Ebben a készen kapott mennyei paradicsomban "a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk".
Pál nem volt a reformok embere. Változáson ő apostoli egyszerűséggel világforradalmat értett, de annak egy olyan különös formáját, amelyben nekünk egyetlen szerep jut, a várakozás. A forradalom nem jött el, aminek következtében paradox módon forradalmi változás állt be az életünkben: nagy hirtelen értelme lett.
A kérdés, amely előtt a klasszikus gondolkodók, a világot különbözőképpen értelmező filozófusok tehetetlen némasággal álltak, most válaszra talált. Az emberi lét értelme a várakozás maga, a megváltásra való szüntelen készülődés. A régiek tanácstalansága teljesen érthető, hiszen ők, mondhatni, csak éltek bele a világba, a súlytalan, iránytalan időbe. Ezzel szemben mi egy olyan értelmes, jelentésteli történet közepén találjuk magunkat, amelynek van eleje (Ádám et al.) és vége (végítélet, megváltás stb.).
A mi tejjel-mézzel folyó Kánaánunk az iránynyal-céllal folyó idő, vagyis a történelem. Az idő folyásával azután az életünknek értelmet kölcsönző történelmi feladatnak, a várakozásnak is lett történelme, értelmes története. A várakozási időt fejlődéstörténeti szakaszokra kezdték osztani az olyan, sok ráérő idővel rendelkező, nyughatatlan szellemek, mint például Fiorei Joachim a XII., vagy Auguste Comte a XIX. században.
A pápai és királyi udvarokba bejáratos ciszterci apát, Joachim szerint a történelem három korszakra osztható. Az első az Atya, a második a Fiú, a harmadik pedig a Szentlélek kora. Az elsőben az ószövetségi törvénynek engedelmeskedünk, a másodikban az Újszövetségre támaszkodó katolikus egyháznak, míg a végső harmadikban a mindenkit átható, egyetemes szeretetnek.
Comte felosztásában a teológiai hiedelmek és a metafizikai spekulációk után eljön a pozitív (tárgyszerű) tudomány kora. Vagyis a gyermeki tévelygéseinkből és kamaszkori álmodozásainkból kinőve eljutunk az érett felnőttkor józanságáig.
A hosszú várakozás története végül úgy nyer értelmet, úgy lesz kerek, hogy utolsó szakasza egyben helyettesítése, kiváltása annak a megváltásnak, amelyre eredetileg várni kezdtünk. A mennyei helyett a földi paradicsom lesz az osztályrészünk, ezt azonban már nem kulcsrakészen kapjuk. A világforradalmat most már nekünk kell csinálnunk.
Joachim modelljében a törvény kőtáblái, valamint a rendfenntartó egyházi és világi intézmények falai még egy külső forrásból (a krisztusi evangéliumból) táplálkozó egyetemes szeretet nyomására omlanak el. A comte-i evangéliumban meghirdetett paradicsomot viszont már érett felnőttekként, a saját tudományunkból, önerőből építjük.
Az új tudomány úgy a sajátunk, hogy kizárólag a saját magunk számára kézzelfogható, empirikusan igazolható, tesztelhető tények és jelenségek leírására, elemzésére szorítkozik. A legjobb világ, illetve társadalom az, amelyet az ilyen értelemben vett legtudományosabb fejek, tehát a legérettebb felnőttek irányítanak. Ahhoz, hogy az ilyen fejek által vezérelt világforradalom régi, gyerekes, kamaszos önmagunkat is elsöpörhesse, ahhoz tehát, hogy a világgal együtt önmagunkat is megváltoztathassuk, el kell fogadnunk azt a képet, amelyet az új, józan, tárgyszerű leíró tudomány fest rólunk. Be kell látnunk, hogy nem vagyunk többek a tudományosan megfigyelhető, leírható, tesztelhető és kontrollálható vonásaink, vagyis nagyjából a gazdasági érdekeink, osztályérdekeink, fogyasztói szokásaink és szexuális ösztöneink összességénél.
A történelem feltalálása előtti régiek szerint is az a legjobb társadalom, amelyet a legtudományosabb elmék irányítanak. De az ő felfogásukban a tudomány sohasem lehet a sajátunk, mert végső tárgya, a természet vagy a kozmosz logikája (logosza) a saját módszereink, a saját érzékszerveink számára nem hozzáférhető.
Ez a világot és benne az embert is átható logika nem történelmi kategória, nincs története, s így fejlődéstörténete sem lehet. A világ és az ember megváltoztatásának ötlete ezért képtelen. Baljós pedig azért, mert - miközben persze nem a természetet magát vagy a saját természetünket, hanem csak ezeknek egy saját képzetét uraljuk, manipuláljuk - hajlamosak vagyunk arra, hogy kegyetlenül bánjunk, és ha kell, véresen leszámoljunk a valósággal, vagyis mindazzal, ami ebbe a fantazmagóriába nem fér be.
A legendabeli maharadzsa valóságos gazdagságába és hatalmába zavarodott bele. A mi gazdagságunk és teljhatalmunk képzelt. Csak a hibbantságunk valódi.
