Mi lehet érdektelenebb, unalmasabb, mint az olyan játék, amelynek nincs tétje? Képzeljük el a focit kapuk nélkül, a teniszt háló nélkül, vagy a sakkot matt nélkül. A labda a pályán ide-oda gurulna vagy ütődne, a figurákat a táblán ide-oda tolnák, de mi végre? Az ilyen tevékenységnek is lennének szabályai, de hogyan magyarázhatnánk el ezeket, mivel indokolhatnánk a szükségességüket, ha nem tudunk válaszolni arra az egyszerű és természetes kérdésre, hogy mire megy ki a játék?
A valóság, legalábbis a mindennapi valóságunk szerencsére nem enged teret az efféle abszurditásnak. Frusztrációink, csalódásaink, keserveink forrása nem az, hogy a napjainkat, életünket kitöltő játékainknak, tevékenységeinknek nincsenek körvonalazható végcéljaik, hanem csak az, hogy ezek gyakran elérhetetlenek maradnak számunkra.
Ezek a vereségek, kudarcok azonban kezelhetők (az ellenséges környezet, a rossz vagy szerencsétlen körülmények számlájára írhatók), mert mindegyiket olyan játszmákban, vállalkozásokban szenvedjük el, amelyeknek van tétjük. Ezzel szemben kezelhetetlen az a lehetőség, hogy a mindennapjainkat faltól falig kitöltő, ilyen-olyan célokra irányuló tevékenységeink együttese, teljes halmaza viszont tökéletesen céltalan. Mert ezek szerint ez a halmaz, az életünk egy kapuk nélküli focimeccs, egy matt nélküli sakkjátszma, vagyis olyan játék, amely nem megy ki semmire.
A lét értelmetlenségén, abszurditásán való életvitelszerű tűnődés legutóbb a múlt század derekán, francia földön volt divatban. Egy nemzet, mely nem kevés életet és vért áldozott azért, hogy a király fejével együtt minden láthatatlan autoritástól, metafizikai mumustól, koboldtól és kimérától megszabaduljon, most újra metafizikai homályba révedt - legalábbis Párizs cigarettafüstös kávéházaiban. Ebben a homályban éppoly jól kivehetőnek tűnt a mindennapi valóságunkon túli szupervalóság, mint valamikor a nagy előd, Descartes számára a testünkön, agyunkon túli láthatatlan autoritás, az elménk.
A csatorna másik oldalán termő angolszász józan észre, vagyis hát józan agyra várt annak megmutatása, hogy a gondolkodásunk viselkedésünkben megnyilvánuló diszpozícióin és gesztusain túli elméről beszélni éppen olyan, mint amikor az elvesztett kesztyűnk után kutatva először megtaláljuk a bal, majd a jobb kézre valót, de nem vagyunk hajlandók felhagyni a kutatással mindaddig, amíg meg nem leljük az egy pár kesztyűnket.
A mindennapi életünk kézzelfogható valósága ugyanolyan hiánytalanul kiadja a valóságot magát, ahogyan a bal és jobb kézre húzható kesztyű az egy pár kesztyűt. Ezen az egy életünkön kívül nincs egy szuperéletünk egy szupervalóság számára, ahogyan a két kezünkön kívül sincs egy harmadik, amelyre az egy pár kesztyűt felhúzhatnánk. Következésképp az életünknek éppen annyi értelme, súlya vagy tétje van, amennyi az összes tevékenységünknek, játszmánknak együttvéve. Se több, se kevesebb.
Biztos, hogy csak ennyi? Mert éppen ez tűnik olyan kezelhetetlennek, elviselhetetlennek. Nincsen olyan kézzelfogható, józan agy, amely így vagy úgy, előbb vagy utóbb ne akarna fellebbezni ez ügyben a láthatatlan józan észhez, elméhez. Hiszen ha szakadatlan, egymásba érő tevékenységeink egyike sem mutat túl önmagán, ha mindegyik a sikeres (kényelmes, egészséges, biztonságos stb.) túlélésben nyeri igazolását, akkor ezek összességének, az életünknek is csak ennyi igazolása, súlya, értelme lehet. Vagyis semennyi. Merthogy végül is nem élünk túl. Ha az életjátszmánk egyetlen tétje a túlélés, akkor a halál nem lehet más, mint totális vereség.
Ez a vereség azért kezelhetetlen, mert nem írható az ellenséges környezet, a rossz vagy szerencsétlen körülmények számlájára. Csak magunkat okolhatjuk. Valahol, valamit nagyon elrontottunk. Megszegtünk egy szabályt és ezért kizártak bennünket abból a játékból, amelynek tétje nem kevesebb, mint az öröklétünk. Erről maradtunk le. A kényelmes, egészséges, biztonságos, örömteli öröklétről. De talán nem örökre. Minden azon múlik, hogy mit kezdünk ezzel a felismeréssel. Azzal, hogy minden tevékenységünk túlmutat önmagán: a túlélésünk helyett minden pillanatban az öröklétünk forog kockán.
Ha legnagyobb keservünk az életünk tét nélkülisége, létünk elviselhetetlen könnyűsége, akkor erre az itt vázolt keresztény elképzelésnél jobb ellenszert álmodni se lehetne. Mert mi lehet érdekesebb, izgalmasabb egy olyan játéknál, amelyben minden lépésünk, mozdulatunk szó szerint pokoli kockázatot rejt magában? A játék szabályai közé tartozik ugyanis, hogy a viselkedésünktől függően talán még mindig elérhető öröklét kényelmes és örömteli helyett pokolian kényelmetlen is lehet.
És hogy a játszma még izgalmasabb, még rafináltabb legyen, a két szupervalóság (mennyország és pokol) között a mindennapi valóságunkba szorulva egy negyedik dimenzió, a purgatórium félszupervalósága is megnyílik előttünk. Ebben a játékban tehát nemcsak azoknak van meg a helyük, akik megszegtek néhány szabályt, bűnöztek kissé, de megbánták, vagy akik minden megbánás nélkül, bűnös elvetemültséggel alapszabályokat sértettek, hanem azoknak is, akik bár bocsánatos bűnt követtek el, nem kértek bocsánatot.
A purgatórium úgy képez átmenetet a közönséges és a szupervalóság között, hogy egyfelől ez is csupán egy ideiglenes állomáshely (ideiglenes büntetésünk helye), másfelől viszont itt már örökre biztonságban vagyunk a saját rossz diszpozícióinktól: itt többé már nem bűnözhetünk. Elengedhetjük magunkat, miközben tűz által megtisztíttatunk minden bűnünktől, valamint az "aranyból, ezüstből, fából, szénából és pozdorjából" rótt tákolmánytól, úgynevezett életművünktől, munkásságunktól. Ez a purgáció addig tart, amíg nem marad más, mint csupasz, elengedett önmagunk. Ecce homo relaxus.
A gazdagok persze a purgatóriumban is jobban elengedhetik magukat, minthogy az itt, a mennyország kapujában, ebben a mennyei kódisállásban állomásozó lelkek várakozási ideje jelentősen csökkenthető a hátramaradott hívők közbenjárása (imái és áldozatai) révén, és ez a közbenjárás jó pénzért megvásárolható. Alicante városában például egy gazdag földbirtokos - sejtve, hogy már nem lesz ideje megbánni összes bűneit - halála előtt egy zsák ezüstért tizenkétezer misét vásárolt az egyháztól. (Az egyháziak azután a pápa beleegyezésével úgy döntöttek, hogy tizenkét mise pont úgy megfelel a célnak, mint tizenkétezer, és a pénzt kényelmesebb, örömtelibb földi túlélésük oltárán áldozták fel.)
Nesze nekünk szupervalóság. Ide vezet a metafizikai homályba révedés. A nagy reformátorok, protestánsok persze átláttak ezen a ködön, melynek végső eloszlatása azonban ránk, józan agyúakra maradt. Mi már nem tűnődünk azon, hogy van-e célja a mindennapjainkat faltól falig kitöltő, ilyen-olyan célokra irányuló tevékenységeink összességének; nem kérdezzük, hogy mire megy ki a játék. Hiszen a mi szemünkben a magát ilyen kérdésekkel gyötrő elme is csak a nem létező szupervalóság egy fiktív darabja. Józanságunk tisztítótüzében csak mindennapi valóságunk működtetésének egyszerű feltételei, biztonságos és kényelmes túlélésünk kellékei maradnak fenn: arany, ezüst, fa és széna. És pozdorja.
