Salamon János

Tévelyegni, akárcsak tévedni emberi dolog, de nem csak emberi. Az állatok is képesek botladozni, melléfogni, nyilvánvaló érdekeik ellen cselekedni, egyszóval letérni a boldogulásukhoz vezető legrövidebb útról. Mindezt azonban sohasem a legjobb belátásuk ellenére teszik. Az alapos megfontolás után, tudatosan elkövetett ostobaság monopóliumát az ember tartja a kezében. A tudatos tévelygés (akrázia) szabadsága olyan luxusnak tűnik, amelyet még a mindenható Isten sem engedhet meg magának: az ő élete per definitionem jó, ehhez tehát nem vezet semmilyen út, amelyről le lehetne térni.

Különös krimi lenne az olyan, amelyben a detektív maga a gyilkos. Márpedig éppen egy ilyen krimi főszereplőjének érezheti magát az, aki jobb belátása ellenére, tudatosan elkövetett őrültsége vagy ostobasága ügyében nyomoz. Ellentétben a bűnös és a bűnüldöző személyét világosan elkülönítő szokásos történetekkel, itt első ránézésre értelmetlennek tűnik minden vizsgálódás. Furcsán hatna például, ha detektív tettesünk meg akarná állapítani a saját alibijét, kérdvén, "hol voltam tettem elkövetésének idején?".

Meglepő dolgokra képes az ember tudatlanságában. Például bátor cselekedetekre. Legyen bár természeténél fogva gyáva, szorongás nélkül vág bele kockázatos vállalkozásokba, ha mit sem sejt a veszélyről. De nem kevésbé meglepő dolgok telnek ki tőle akkor is, amikor megfelelő tudás birtokában lép akcióba. Ilyenkor például képes e tudás, vagyis a legjobb belátása, helyes döntése ellenére cselekedni.

Medea biztosan nem szeretett volna bele Jasonba, ha tudja, hogy mit tesz. Tettének (fellángolásának) következményei közé tartozott, hogy megölte a saját öccsét, majd - miután Jason elhagyta egy másik nőért - a saját gyerekeit is. Míg a véres részleteket nem láthatta előre, Ovidius elmeséléséből úgy tűnik, mégiscsak tudta, hogy ebből az egészből semmi jó nem sülhet ki. Mert, mint ő maga mondja, teljesebb, egészségesebb (sanior) vagyis igazi önmaga lehetne, ha sikerülne "melléből kiverni a lángot". De képtelen erre.

Az oktatást eredetileg szabad embereknek találták ki. Eredetileg - a homéroszi hőskorban - azonban kevés szabad ember létezett, így aztán az oktatás szükségszerűen elitoktatás volt. Egy végzős diáknak a világ uralkodó elitjét, a mitológia halhatatlan isteneit kellett mintáznia, vagyis olyan istenien kellett kinéznie és viselkednie (főként a csatatéren), amennyire ez egy halandó embertől kitelhet.

A homéroszi hőskor diákjainak nem osztogattak diplomát. Nem volt rá szükség. Egy Akhilleuszról ránézésre meg lehetett állapítani, hogy befejezte a tanulmányait: erős volt, szép és bátor. Pecsétes papírra persze már csak azért sem volt szüksége, mert elég garanciának számított, hogy jó családból jött (apja király volt, anyja pedig ezüstlábú nimfa). Ki gondolná, hogy egy ennyire jól szituált fiatalembernek keményen meg kellett dolgoznia a megélhetésért, méghozzá a jól megérdemelt pihenéssel töltött, békés nyugdíjaskor elérésének leghalványabb reménye nélkül?

A rendszerváltás után a hazai politikai gondolkodásnak feltűnően gyorsan, mondhatni gondolkodás nélkül sikerült felzárkóznia a liberális Nyugathoz. A siker oka egyszerű volt: az errefelé egyedül szalonképesnek számító reformmarxista, baloldali eszmék tökéletesen konvertibilisnek bizonyultak a Nyugat politikaelméleti piacának vezető valutájával, a tengerentúlon kidolgozott reformkantiánus, egalitárius elképzelésekkel. John Rawls és Ronald Dworkin téziseit Kis János közvetítette a magyar intellektuális elit számára, míg a magát "burzsoá liberálisnak" nevező, lényegesen olvasmányosabb Richard Rorty önmagáért beszélt. Salamon János

Egy beavatási szertartás akkor igazi, akkor hatásos, ha fájdalmas. A primitív népek mindig fontosnak tartották, hogy testi-lelki szenvedéseket okozzanak a felnőttségbe beavatandó gyereknek. Tudni akarták, hogy készen áll-e már a természettel való frontális találkozásra. Ezért aztán szokás volt például kiverni az egyik fogát, tüzes hamuban meghempergetni, felhasogatni a testét, vagy napokig magára hagyni a sötét erdőben. Mi, civilizáltak viszont arra kötelezzük, hogy gyermekléte jó részét társaival együtt, zárt helyiségekben, zárt alakzatban, mozdulatlanul ülve töltse. Milyen frontális találkozásra akarjuk felkészíteni ily módon?

A régi szép klasszikus időkben az ember meglehetősen jó véleménnyel volt önmagáról. Arisztotelésztől Ciceróig sokféle elképzelés élt arról, hogy milyennek is születünk, de hogy eleve bűnösnek, az nem fordult meg az antik fejekben. Ennek az önmagunkról alkotott viszonylag derűs képnek a népszerűsége nagyjából a Római Birodalommal együtt hanyatlott. Ezután, Szent Ágostontól (5. század) kisebb megszakítással (reneszánsz) egészen az amerikai puritánokig (17. század) mértékadó körökben az a nézet uralkodott, hogy valamennyien a totális züllöttség és romlottság állapotában látjuk meg a napvilágot.

Az ember nem születik civilizáltnak, de ez csak annyira meglepő, mint hogy nem születik felnőttnek. Nagy különbség azonban, hogy az utóbbi hiányosságot a természet magától bepótolja. Idővel ivarérettek leszünk, képesek önmagunk újratermelésére. Ez persze nem nagy kunszt. Annál azért ambiciózusabbak vagyunk, hogysem beérjük az élet újratermelésének képességével, a biológiai értelemben vett felnőttség állapotával. Salamon János

A déltengeri szigeteken utazó Herman Melville megfigyelte, hogy az ott élő primitív népeknek akár egy fél napját is lefoglalta a tűzgyújtás. Neki ugyanez egyetlen mozdulatába került. Õk viszont néhány napos erőpróba-sorozattal letudták azt, ami a civilizált világban hosszú évtizedekig tart (beavatás a felnőtt létbe).

Az orrát az átlagosnál magasabban hordó szakértő filmrajongó ugyanolyan gyanakvással tekint a színes filmre, mint a borszakértő az édes vörösborokra. Az élet szürkével telítettebb és fanyarabb annál, mint amit a múlt század második harmada óta tömegesen elterjedt színes filmek próbálnak elhitetni velünk. A régi fekete-fehér filmek tárgyilagosabbnak, élethűbbnek, természetesebbnek hatnak. A színtelenség mellett a mai szemnek végtelenül szikár és csupasz díszletek, hátterek is hozzájárulnak ahhoz, hogy még a legolcsóbb melodrámák és legsziruposabb szerelmi történetek fölött is ott lebegjen valami akaratlan, tárgyias, már-már realizmusba hajló józanság.