A rendszerváltás után a hazai politikai gondolkodásnak feltűnően gyorsan, mondhatni gondolkodás nélkül sikerült felzárkóznia a liberális Nyugathoz. A siker oka egyszerű volt: az errefelé egyedül szalonképesnek számító reformmarxista, baloldali eszmék tökéletesen konvertibilisnek bizonyultak a Nyugat politikaelméleti piacának vezető valutájával, a tengerentúlon kidolgozott reformkantiánus, egalitárius elképzelésekkel. John Rawls és Ronald Dworkin téziseit Kis János közvetítette a magyar intellektuális elit számára, míg a magát "burzsoá liberálisnak" nevező, lényegesen olvasmányosabb Richard Rorty önmagáért beszélt.
A reformmarxizmusba oltott reformkantianizmus és rortyzmus azóta is monopolhelyzetet élvez mértékadó szellemi köreinkben, dacára az ellenük jobbról-balról (konzervatív és marxista alapállásból) folyamatosan indított támadásoknak. A Tamás Gáspár Miklós által gyakorolt marxista kritika hatástalanságának legkézenfekvőbb magyarázata, hogy Marx ilyen reformálatlanul, ilyen tisztán ma már nagyon kevés ember torkán csúszik le.
Ennél jóval stabilabb elméleti bázisra épít a kortárs magyar liberalizmus első számú konzervatív kritikusának számító Lánczi András, a Leo Straussról írt, méltatlanul mellőzött monográfia szerzője. Annál kiábrándítóbb látni, hogy a politikáról való intenzív tűnődésről Tamás Gáspárhoz hasonlóan ő is áttért a politikai esetlegességek extenzív művelésére. Mindkettőjükről elmondható, hogy méltatlanul mellőzik a saját filozófiai kezdeteiket.
A rendszerváltás utáni magyar liberalizmus elmélete kétségtelenül erős ideológiaszagot áraszt abban az izzadságos igyekezetében, hogy igazolja az adott történelmi helyzetben elkerülhetetlent. Az is kétségtelen azonban, hogy ez az erőfeszítés nyomokban tartalmaz némi filozófiai (főként kanti) elemet is. Egy ilyen elmélet kritikusa tehát nem spórolhatja meg magának a politikáról való intenzív tűnődés, vagyis a politikai filozófia fáradságát. Márpedig Lánczi épp ezt tette a hat évvel ezelőtt publikált Konzervatív kiáltványában, minthogy az nem volt sokkal több a kortárs magyar konzervatív politikai közbeszéd összefoglaló leírásánál.
Ennek a közbeszédnek valóban az antikommunizmus a "vezérgyökere", no meg a hagyománytisztelet, de a konzervatív gondolat már rég kiszáradt volna, ha mindössze ilyen népi gyökerekkel kapaszkodna a filozófia talajába. Ezzel Horkay Hörcher Ferenc is tisztában van, hiszen tanulmánykötetének négy részéből az első háromban a konzervatív diskurzusnak következetesen nem a népi, hanem a filozófiai (mondhatni urbánus) hagyományát folytatja.
Ez a hagyomány notóriusan nem osztja a modern liberalizmusnak az emberi természet eredendő jóságába, illetve tökéletesíthetőségébe vetett hitét. A politika nem formálhatja az ember természetét, mert éppen hogy az utóbbi alakítja a politikát, korlátokat szabva a lehetőségeinek. Logikus tehát, hogy Horkay Hörcher a Konzervativizmus címszó alá gyűjtött első tanulmányfüzérét antropológiai vizsgálódásokkal kezdi. Ezek eredménye, az emberi természetre vonatkozó minden megállapítás persze csak annyit ér - mondja -, "amennyit vissza tudunk igazolni belőle".
Az olvasónak nem okozhat gondot - bár különösebb izgalmat sem - visszaigazolni az emberre vonatkozó olyan megállapításokat, mint hogy "térhez és időhöz kötött életet él", vagy "mindig tények egy adott konstellációjával kerül szembe". Nem ilyen álmosítóan egyértelmű azonban az a kitétel, hogy az ember a természetben eleve otthontalan, kiszolgáltatott lény (Platón és Rousseau például nem így gondolták), vagy hogy a politikáról való "megbízható" gondolkodáshoz "nem az egyén racionális belátására, hanem... erényességre van szükség". (Ezt viszont Platónon kívül például Hegel sem gondolta így, pedig mindkettő ereiben elég sok konzervatív vér folyt.)
A konzervatív filozófiai antropológiától pedig kifejezetten idegen az a megállapítás, hogy az ember olyan "öntörvényű lény", akinek döntései sem külső megnyilvánulásainak, sem személyiségének, "belső szellemi énjének" ismeretében nem jelezhetők előre. De nemigen lehet mit kezdeni azzal a szentenciával sem, hogy "az emberi élet szükségszerűen tragikus", mert "túl rövid ahhoz, hogy az egyén elegendő információt gyűjthessen össze valamennyi rá váró helyzet megoldására". (Vajon hány év és mennyi információ lenne elég valamennyi helyzet megoldásához?)
A bevezető végére érve az olvasónak egyfelől azt kellene visszaigazolnia, hogy az ember egy sorsáról szabadon döntő, öntörvényű lény, másfelől meg azt, hogy eredendően "csupasz", "otthontalan" és "esendő".
Az általános zűrzavar forrása az, hogy a szerző saját, a fejezetcímben bevallott szándéka szerint nem egyszerűen a konzervativizmus, hanem a mérsékelt konzervativizmus antropológiai alapjait kívánja lerakni mindjárt az elején. Mert - mint a továbbiakból kiderül - ő a konzervativizmus azon változata mellett kötelezte el magát, mely a prudencia ("gyakorlati okosság"), a kairosz ("jó időzítés") és a decorum ("helyénvalóság") erényein kívül még csupa olyan más, csinos dologra épül, mint egy pragmatikusan értelmezett államrezon és természetjog, a foucault-i dinamikus hatalom- és a habermasi kommunikatív racionalitás- és cselekvéselmélet, valamint a közösségelvűség, és azon belül is a barátságnak mint a kölcsönös adáson és fogadáson alapuló társas viszonynak macintyre-i értelmezése.
Ez olyan jól hangzik, hogy Hasek "Törvényes Keretek Közötti Mérsékelt Haladás Pártja" is biztosan örömmel fogadta volna el a pártprogram elméleti bázisaként.
Különösen jól hangzik a "pragmatikus természetjog", amit Horkay Hörcher az egyszerű természetjog és a tételes jog közé álmodik, miután mérsékelt konzervativizmusával kényelmesen elhelyezkedett a sima konzervativizmus és a modern liberalizmus között.
A sima konzervativizmus abból a feltevésből indul ki, hogy a természetnek van egy, az emberi kívánságoktól, szeszélyektől, szokásoktól független rendje, amelyen még a legősibb jogszokásokat vagy a legátfogóbb konszenzust tételesen magukba foglaló törvények és jogszabályok sem változtathatnak. Az ember természetéből következő természetjog egyenes kifejezése ennek a magasabb rendnek, melyet viszont egy város vagy ország tételes (pozitív) törvényei, jogszabályai nem feltétlenül tükröznek.
Ezt a minden emberi konszenzus, kommunikatív racionalitás, gyakorlati bölcsesség és adok-kapok barátság fölött álló - s épp ezért minden morális és politikai vita egyetlen fellebbezési fórumaként szolgáló - természetjogot kívánja Horkay Hörcher pragmatikusan redukálni konszenzusra, kommunikatív racionalitásra, gyakorlati bölcsességre és adok-kapok barátságra.
Szókratész napjai nagy részét azzal töltötte, hogy ennek a magasabb természetjognak a nevében kritizálta athéni polgártársai racionalitását és gyakorlati bölcsességét. Az ily módon inkonveniált polgártársak, mint tudjuk, megtalálták a helyzet "lehető legkevésbé helytelen", pragmatikus megoldását.
A mérséklet dicséretes erény, de nem akkor, ha a szenvedélyek helyett a politikáról való gondolkodás intenzitásának csillapítása céljából gyakorolják. Ez a gyakorlat vezeti vissza Horkay Hörchert a politikai esetlegességek labirintusába, a kortárs magyar liberalizmus elvetélt kritikusainak társaságába.
A szerző mérsékelt konzervativizmusa mindent magához ölelő ökumenikusságában oly szelíd és üres, hogy akár mérsékelt liberalizmusnak is hívhatnánk. Ez persze túlságosan gyenge alap a modern liberalizmus kritikájához. Hogy milyen gyenge, az a Kis János könyvéről (A politika mint erkölcsi probléma) szóló rövid írásból tetszik ki leginkább. Itt azt veti óvatosan Kis szemére, hogy könyvével nem járult hozzá kellőképpen a kádárizmus, a baloldali önkényuralom örökségével való "politikai szembenézéshez", s így a jelenleg regnáló politikai elit hatalmának legitimitása továbbra is tisztázatlan.
Csakhogy Kisnek mint politikai filozófusnak ennél sokkal többet kellene tisztáznia. Rawls és Dworkin követőivel együtt arra kellene válaszolnia, hogy a klasszikus természetjogot Horkay Hörcherhez hasonlóan elutasító - egy magasabb rend helyett az emberi racionalitáshoz fellebbező - modern liberalizmus miként kívánja legitimálni magát az új világrend masszív irracionalitásával szemben.
Ebben a helyzetben nincs helye a politikáról való mérsékelt gondolkodásnak. "A világnak olyan állapotába csöppentem, amely nem tűri, hogy kisded játékokkal múlassam magam, vagy hogy apróbb esetlegességek fontolgatásával gyöngítsem a rám váró szerepet", írta a sima modern konzervativizmus atyjának számító Edmund Burke több mint kétszáz éve, ennek az új világrendnek a hajnalán.
Könyve elején Horkay Hörcher fontosnak tartja jelezni, hogy stílusa egyformán távol áll a tengerentúli analitikus iskola szigorúságától és a kontinentális filozófia elvont fogalmi nyelvétől, s hogy inkább "a szépirodalom nyelvhasználatával tart rokonságot". Az olvasó ezek után mérsékelt lelkesedéssel figyeli, miként csúszik a szöveg a két kontinens között a márkás akadémiai szponzoroknak szóló tiszteletkörökkel, lábjegyzetekkel, vagyis a teljes skolasztikus hóbelevanccal megtámogatott álproblémák, mélységes banalitások és frázisok végtelen óceánjába. Ez a stílus és egyben a szerző ars poeticája jól érzékelhető a következő mondatból: "Ebben a gyakorlati irányultságú és társas alapozottságú, civilizációs távlatokat nyitó társadalomfilozófiában a kultúra bizonyossága kulcsszerephez jut." (Juj.) Máshol ez áll: "Csak az nem hibáz, aki nem cselekszik." (És aki nem dolgoz, az nem esz?)
A szövegben fellelhető hibáknak, illetve sajtóhibáknak a manapság megszokottnál is magasabb számából ítélve a szerkesztők jó sokat cselekedtek. Mindjárt a borítón kezdték. Itt ugyanis Konzervatizmus áll öles betűkkel nyomtatva, ellentétben a szövegben végig használt, errefelé hagyományos konzervativizmus alakkal (a könyv kiadójától kapott illusztrációnkon a kifejezés ugyan már helyesen szerepel, ám a boltokba kikerült példányokra ez a megállapítás nem érvényes - a szerk.). De ha ezen fennakad az olvasó, az nyilván csak annak a jele, hogy nem eléggé mérsékelten konzervatív.
L'Harmattan Kiadó, 2008, 385 oldal, 2900 Ft
