Tévelyegni, akárcsak tévedni emberi dolog, de nem csak emberi. Az állatok is képesek botladozni, melléfogni, nyilvánvaló érdekeik ellen cselekedni, egyszóval letérni a boldogulásukhoz vezető legrövidebb útról. Mindezt azonban sohasem a legjobb belátásuk ellenére teszik. Az alapos megfontolás után, tudatosan elkövetett ostobaság monopóliumát az ember tartja a kezében. A tudatos tévelygés (akrázia) szabadsága olyan luxusnak tűnik, amelyet még a mindenható Isten sem engedhet meg magának: az ő élete per definitionem jó, ehhez tehát nem vezet semmilyen út, amelyről le lehetne térni.
Azt gondolhatnánk, hogy az ember azért szívesen lemondana erről a luxusról, illetve hogy egyedül az nem akarna lemondani róla, akinek a boldogság nem ér annyit, mint az oda vezető útról való letérés szabadsága. Csakhogy vannak ilyenek. Sőt, neoromantikus, posztmodern korunkban mindannyian hajlunk a szabadság ilyen irracionális szeretetére. Mert a boldogságtól mint olyantól tulajdonképpen mindannyiunknak borsódzik a háta. Már Nietzsche is megmondta, hogy az emberek nem akarnak boldogok lenni, csak az angolok.
A régi görögök óta ismert felfogás szerint az akratikus, akaratgyenge ember jobb belátása ellen való cselekedetei azzal magyarázhatók, hogy a szenvedélyei és az esze drámai összecsapásában az utóbbi minden esetben vereséget szenved. Mi, neoromantikusok nem fogjuk fel ilyen tragikusan a dolgot. Velünk is gyakran előfordul, hogy tudjuk, mi a jó, és mégsem azt tesszük, de mi ebben nem látunk semmi megrázót, és semmi rejtélyest sem. Ha tudatosan nem a jót teszszük, az egyszerűen csak azért van, mert megtehetjük, hogy ne azt tegyük. Vagyis megtehetjük, hogy az eszünkkel, a racionális belátásunkkal szemben az irracionális vágyainkra hallgassunk. Már Hume is megmondta, hogy az ész a szenvedélyek rabszolgája, és annak is kell lennie.
Mint korábban említettem (lásd: Az ész alibije, Magyar Narancs, 2009. február 26.), mi, posztmodern neoromantikusok a boldogság helyett inkább autentikus, spontán életre vágyunk. Meggyőződésünk szerint az akrázia, a jobb belátásunk ellenére való ésszerűtlen cselekvés jelensége azért okozott olyan sok fejtörést a régieknek, mert ők racionális állatként határozták meg az embert. Ennek az évezredes tépelődésnek vethet egy csapásra véget a neoromantikus, posztmodern felfedezés, miszerint az ember tudatosan irracionális állat.
A baj csak az, hogy ha az ember tud tudatosan ésszerűtlenül cselekedni, akkor tudatosan ésszerűtlen, jobb belátása ellen való gondolkodásra, vagyis önámításra is képes. Meglehet tehát, hogy mi, neoromantikusok csak ámítjuk magunkat, amikor többre értékeljük a jó élethez vezető útról való letérés, a bolyongás szabadságát, mint a jó életet, a boldogságot magát.
Az akrázia jelensége a legkevesebb fejtörést valójában az egyik legrégibb görögnek, a nyugati szellemtörténet legkövetkezetesebben antiromantikus gondolkodójának, Szókratésznek okozta. Õ ugyanis egyszerűen tagadta ennek a jelenségnek, az akaratgyengeségnek még a puszta létét is: ha tudjuk, mi a jó, nem akarhatjuk, nem tehetjük meg, hogy ne azt tegyük. A tudatos tévelygés luxusa nem adatik meg az embernek.
Hogyan? Ki merne meghazudtolni engem, amikor azt állítom, tudom, milyen jó lenne, ha egyik napról a másikra felhagynék a dohányzással, és mégis rágyújtok - egyikről a másikra? Megteszem, mert megtehetem. Mert így tetszik. Sic placet, punktum!
Ha valóban tudnád, mi a jó, meg is tennéd, vagyis nem tennéd a rosszat, válaszolná erre Szókratész, aki egyébként tisztában volt azzal, hogy nézete túl (para) van minden általánosan osztott vélemény (doxa) határán. Egy filozófiai nézet esetében ez nem meglepő, de Platón mestere valósággal lubickol a paradoxonokban.
Először is azt állítja, hogy az ember tudatosan, akarattal soha nem árt önmagának, nem cselekszik a saját érdekei ellen. Ehhez hozzáteszi, hogy mindenkinek, minden esetben rossz, az érdekei ellen való, ha bárkinek, bárminek árt. Ebből a két, önmagában is épp eléggé hajmeresztő tézisből következik azután a híres szókratészi paradoxon, miszerint az ember tudatosan, akarattal soha senkinek, semminek nem árt: szántszándékkal nem tesz semmi olyat, ami a saját, a mások, vagy akár az egész kozmosz érdekei ellen való lenne.
A mindenkori közfelfogás úgy tartja, hogy akaratgyengeségünk pillanataiban - amikor tudatosan ártunk magunknak vagy másoknak -, a szenvedélyeink, érzelmeink által hajtva szállunk szembe az eszünkkel. Szókratész szerint azonban itt szó sincs ilyen esztelenkedésről, vagyis arról, hogy ilyenkor az értelmünk által felmutatott értékekre fittyet hányva cselekednénk. Ellenkezőleg: a cselekedeteink, mint mindig, az ilyen úgymond akratikus pillanatokban is tökéletes megtestesülései becses értékeinknek. A lelkünknek nincs olyan esztelen, irracionális eleme, amely önmagában képes lenne motiválni, mozgásba hozni bennünket. Az újabb cigaretta után nyúló láncdohányos kezét tehát nem a vereséget szenvedett ész helyébe lépő érzelmek, hanem egy eltorzult ész irányítja. Az ész torzulását pedig röviden tudatlanságnak, még rövidebben ostobaságnak hívjuk.
Az úgynevezett akrázia állapotában tehát semmi rejtélyesebb nem történik velünk annál, mint hogy ugyanazon téves értékek szerint döntünk ostobán, amelyek szerint egyébként is élünk. Az akaratgyengeség a tudatos irracionalitás helyett a tudatlanságunkat illető tudatlanság egyik alesete. Úgy képzeljük, hogy szabadságunkban áll a jóról való tudással szembeszállva cselekedni, s hogy ebben áll sajátosan emberi szabadságunk (luxusunk), miközben nemcsak a jóról, de az erről való tudásunk hiányáról sem tudunk.
Nem logikus, inkább mitologikus magyarázat az akrázia jelenségének különböző belső erők drámai konfliktusaként való értelmezése. Az eredeti kérdés végtére is éppen az, hogy miként játszódhat le ez a folyamat egyetlen emberben, és nem az, hogy miként képzelhető el egyetlen ember két vagy három különböző emberként.
Az ifjúkori művében (Értekezés az emberi természetről, 1739-40) bevallottan az olvasók kegyeit kereső David Hume a mindenkori, romantikus közfelfogást visszahangozva kiáltotta ki az érzelmek, szenvedélyek fensőbbségét az ésszel szemben, s hogy ennek így is kell lennie. Az olvasóinak nem a kegyeire, hanem a lelkére, annak megreformálására utazó racionalista Platón pedagógiai okokból nyúlt az akrázia értelmezésének mitologikus, drámai eszközeihez. Nála persze - az empirista Hume-mal szemben - a szenvedélyek az ész rabszolgái, és ennek kell így lennie.
A mérhetetlen messzeség, amely Hume populista romanticizmusát Platón racionalizmusától elválasztja, pontosan a modernt a klasszikus kortól elválasztó távolságot írja le. A klasszikus filozófiai hagyományok pionírjának tekinthető Szókratész szikár intellektualizmusa nélkülöz minden teátrális, drámai elemet. ' úgy, olyanynyira rendeli alá az érzelmeket az észnek, hogy a kettő között gyakorlatilag nem tesz különbséget. Szerinte például a félelem és a bátorság is egyszerűen tudás kérdése. Nem az a gyáva, aki mindentől tart, hanem az, aki tudatlanságában rosszul választja meg félelmei tárgyát. A bátor pedig nem az, aki semmitől sem tart, hanem aki tudja, hogy mitől nem kell, és mitől kell félnie. A gyávaság tehát a tévelygés egy formája. Márpedig minden tévelygés öntudatlan. Ebben pedig semmi luxus nincs.
(Folyt. köv.)
