A déltengeri szigeteken utazó Herman Melville megfigyelte, hogy az ott élő primitív népeknek akár egy fél napját is lefoglalta a tűzgyújtás. Neki ugyanez egyetlen mozdulatába került. Õk viszont néhány napos erőpróba-sorozattal letudták azt, ami a civilizált világban hosszú évtizedekig tart (beavatás a felnőtt létbe).
Csakhogy ez a nyugati civilizált világban "oktatás"-nak nevezett beavatási szertartás a déltengeri egyszerűség mellett nyilván csak azért tűnik olyan nevetségesen hosszadalmasnak, mert céljában görög kezdetei óta mindig is sokkal ambiciózusabb volt.
A homéroszi hőskorban lényegében csak egy tantárgy létezett: a csatatéren való dicsőségszerzés tudománya. Az oktatás célja, ideális végterméke egy bátorsága, rendkívüli ereje és szépsége teljében győzedelmes hős volt - egy Akhilleusz. Itt is erőpróbáról volt szó, de ebben csak az arisztoi (szó szerint a "legjobbak"), az arisztokraták vehettek részt, és sikernek nem egyszerűen a felnőtt létbe, hanem az utókor emlékezetében élvezett öröklétbe való beavattatás számított.
Az oktatás a profi tanárok, a szofisták megjelenésével vált intézményessé. Õk már nem az ifjú arisztoi előtt költeményekkel, mitológiai történetekkel példálózó rokonok vagy házibarátok voltak, hanem városról városra járó idegenek, akik pénzt kértek a szolgáltatásukért. Az új korszak demokratikus szellemének megfelelően bárki jöhetett, aki fizetett, és ők bármit hajlandók voltak tanítani, amit a gyorsan terjeszkedő athéni birodalom ifjai hasznosnak találtak. A legnagyobb igény a retorikára mutatkozott, amit ma úgy mondanánk, hogy a kommunikáció szakra jelentkeztek a legtöbben.
A kitágult, globalizálódó világban hirtelen minden és mindennek az ellenkezője is igaznak tűnt. A két legnevesebb szofista közül az egyik, Protagorasz azt tanította, hogy minden vélemény igaz, a másik, Gorgiasz viszont azt, hogy mindegyik hamis. Vagyis mindketten azt tanították, hogy a vélemények között nincs különbség, mert nincs olyan önmagában való igazság, amelyhez az egyik közelebb állna, mint a másik. Tanulság: a sikeres kommunikáció célja nem az érvekkel való meggyőzés, hanem az elhitetés. Ennek tudománya a retorika.
A nyugati civilizáció első oktatási reformja Platón egyszemélyes hadjárata volt a szofisták ellen. A hadjárat inspirációját mestere, Szókratész adta, aki Athén utcáin és terein nap nap után egy Akhilleusz bátorságával vetette magát polgártársai közé, hogy meggyőzze őket, milyen keveset ér mindaz, amit az emberi életről egymással és önmagukkal elhitetnek. A bátorsága neki is az életébe került: polgártársai az egymás között cserélgetett véleményeiken túl felderengő tudástól szabadultak meg személyében.
A szofisták biznisze, az egész látszatoktatás az embernek a látszatokhoz való természetes vonzódására épül. Ez a biznisz persze csak a vélemények steril (tudásmentes) rendszerében működik. Mint a kora legnagyobb rétorának tartott Gorgiasz maga is elismerte, egy tárgyáról mit sem tudó szónoknak egy hasonlóan tudatlan közönség előtt mindig nagyobb sikere lesz, mint a tárgy szakértőjének.
Az ember - mondja Platón - eredeti, természetes állapotában leginkább egy barlanglakóra hasonlít, aki a valóságot azokkal a látszatokkal, árnyképekkel azonosítja, melyeket a háta mögött, a bejáraton kívül mozgó entitások vetnek a barlang falára. A valódi oktatás célja ennek az illúziónak az eloszlatása, a látszatvilágra meredő tekintetnek a barlang nyílása, az árnyékokat vető valódi entitások felé való elforgatása (periagogé).
Tömegoktatásról itt szó sem lehet - derül ki az Állam hetedik fejezetéből -, mert az emberek túlnyomó többsége ragaszkodik eredeti, természetes állapotához. Egyszerűen nem tud betelni a falra vetülő árnyakkal. Az illúzió olyan hiteles, hogy a barlangon kívüli világról való minden beszéd gyanúsnak, a barlangközösség elleni izgatásnak minősül.
Az oktatás ideális, platóni formájában olyan elitképzés, mely következetes racionalitásánál fogva mélységesen antidemokratikus, ugyanakkor antidiszkriminatív is. Mert ahogy nincs elfogadható racionális ok arra, hogy felnőttségbe kényszerítsünk olyanokat (az emberek túlnyomó többségét), akiknek ehhez hiányzik a késztetésük és a képességük, ugyanúgy nincs jó ok arra, hogy azok, akik viszont készek és képesek is, elessenek ettől a lehetőségtől csak azért, mert mondjuk nőnek vagy szegénynek születtek.
A szofista felfogással szemben ezt a rendszert a homéroszi hőskort idéző arisztokratikus lazaság és személyesség jellemzi. Az idő itt nem számít, hiszen nem kerül pénzbe - tandíj nincs. Az "iskola" szó eredeti görög formájában (szholé) szabad időt, fesztelen lazaságot jelent. Platón a barátaival egy Academus nevű attikai hős emlékének szentelt területen fekvő kies családi birtokon jött össze, hogy itt szimpóziumokat (szó szerint "közös ivászatokat") rendezzenek. Az "Akadémiának" keresztelt kies liget éppoly távol esett a város nyüzsgésétől, mint a borozgatás közben itt folytatott beszélgetések tárgya mindattól, ami a városban nyüzsgő ifjak sikeres életpályája szempontjából hasznos ismeretnek számíthatott volna. E szimpóziumok résztvevői tehát nyilván kiolthatatlan (aszbesztosz) kacagásban törtek volna ki egy olyan képtelen oximoron ("hegyestompa") hallatán, mint "akadémiai karrier".
Ez a sok lazaság azonban ne tévesszen meg senkit. A szimpóziumok menetét, az ott való viselkedést írásban lefektetett házirend szabályozta. Mert a beszélgetéseknek, csakúgy, mint Platón dialógusainak a felhajtóerejét nem pusztán a kíváncsiság képezte, de az ideákhoz való erotikus vonzódás is. Az ilyen vágyak kielégítéséhez pedig nagyfokú szellemi fegyelmezettség szükséges.
Nem beszélve arról, hogy Platón szerint egy ideális államban a beavatásra érdemes és alkalmas, nem születési, hanem született (lelki) arisztokraták oktatása laza negyven évig tart. Csak ötvenéves korukban doktorálhatnak felnőttségből. Ezután viszont kötelességük a barlangba visszatérve a legmagasabb politikai hivatalt elvállalni. Ezt fájó szívvel, de zokszó nélkül teszik meg, hiszen negyven év periagogé után tudják, hogy egy ideális államban csak azoknak szabad a hatalmat gyakorolniuk, akik ebből nem kérnek, mert van jobb dolguk - például borozgatás közben haszontalan dolgokról elmélkedni.
A déltengeri szigetek primitív lakóinak ez a beavatási szertartás valószínűleg éppoly kevéssé tűnt volna lazának, mint nekünk az ő tűzgyújtási technikájuk. Persze ők nyilván lazábban értelmezték a felnőtt fogalmát. Platón halála után 2059 évvel született egy olyan gondolkodó, akinek szintén egészen más elképzelése volt arról, hogy mi a felnőtt (és mi a gyermek), és ennek a radikálisan más elképzelésnek a nevében gyilkos támadást intézett fenti ideális oktatási rendszer ellen. A gyilkos pedig nem volt más, mint... (folyt. köv.)
