Misetics Bálint

Azok az emberek, akiknek esélyük sincs rá, hogy egy átmeneti szállóról legalább saját albérletbe költözzenek, hiába dolgoznak, vagy – ha már idősek – dolgoztak korábban évtizedekig. Azok a gyermekes családok, akiket kilakoltatás fenyeget, de nem fordulnak segítségért a családsegítőhöz, mert a kilakoltatásnál is jobban félnek attól, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Az a tartósan beteg, idős nő, akinek a családsegítőben azt válaszolták, túl sok adóssága halmozódott már fel az önkormányzat felé ahhoz, hogy segíteni tudnának neki, és megadták a fővárosi női éjjeli menedékhelyek elérhetőségét, hogy oda költözzön át a kicsi, fűtetlen önkormányzati bérlakásából, amelyben 28 évig lakott. Az az egyedülálló pályakezdő diplomás férfi, aki úgy 100 ezer forintot keres, az albérleti díja pedig még három lakótárssal együtt is a jövedelme több mint felét elviszi. Az a bántalmazott nőknek fenntartott krízisszállón élő nő, akinek néhány héten belül el kellett volna hagynia a szállót, a piaci lakbéreket nem engedhette meg magának, az önkormányzathoz pedig hiába fordult szociális bérlakásért. Az a fiatal anya, aki lakást bérel, de mivel oda nem tud hivatalosan bejelentkezni, nem tudja a kerületi óvodába beíratni a gyerekét, és ezért mindennap a város másik végébe kell utazniuk. Azok a pályakezdő pedagógusok, ápolók, szociális munkások, akiknek, ha egyedül élnek, akár a legolcsóbb kerületekben is megfizethetetlen az önálló lakhatás. Az a vidékről Budapestre érkező, betongyárban dolgozó, egyedülálló férfi, akinek hónapokba telt, amíg talált egy olyan albérletet, amelyet a kaucióval együtt meg tudott engedni magának, s addig egy sátorból járt be dolgozni.

Félreértések övezik a 20. század nagy szabadságharcait. A nemzetközi és hazai közbeszéd ünnepli az 1956-os forradalom, a fekete polgárjogi mozgalom vagy a dél-afrikai anti-apartheid mozgalom hőseit, de félreérti őket. A csodálat ára az a szelektív emlékezet, amelynek funkciója, hogy a hősök méltatása ne a fennálló kapitalista rendszer kritikáját, hanem apológiáját szolgálja.

Magukat "fiatal demokrataként" meghatározó gimnazisták blokád alá vették a Parlament bejáratait hétfőn, hogy így tiltakozzanak az "Alaptörvény" legújabb módosítása ellen, amelyről aznap szavazott az Országgyűlés. Az élőlánc miatt a képviselők csak gyalog tudták megközelíteni a Parlamentet. Miután a diákok nem tettek eleget a rendőrök felszólításának és nem hagyták el a helyszínt, előállították és elvitték őket.

A Józsefvárosi Önkormányzat 2011. január elsejei hatállyal szabálysértéssé nyilvánította a guberálást: a VIII. kerületben - számos vidéki településhez hasonlóan - tilos a kukákból "hulladékot kivenni". Ötvenezer forintig terjedő bírsággal sújtható, aki a rendeletet megszegi. Azoknak, akik arra kényszerülnek, hogy kukázzanak, sokkal kevesebből kell megélniük: a rendelet végrehajtása tehát azt jelentené, hogy a magyar állam bebörtönözné azon legszegényebb állampolgárait, akik kukázással próbálnák biztosítani maguknak (esetleg családjuknak) legalább a létminimum töredékét. A józsefvárosi rendeletnek méltó párja Tarlós István főpolgármester előterjesztése, amit április végén fogadott el a Fővárosi Közgyűlés. Eszerint szabálysértést követ el és szintén ötvenezer forintig terjedő bírsággal sújtható az, aki "a közterületet életvitelszerű lakhatás céljára használja", illetve "életvitelszerű lakhatás céljára használt ingóságait a közterületen tárolja". Erre erősít majd rá a szabálysértési törvény módosítása, amit Kocsis Máté és a már évekkel ezelőtt a hajléktalanok elleni fellépéssel kampányoló Rogán Antal, illetve képviselőtársaik nyújtottak be a múlt héten, és elzárással vagy százötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtana mindenkit, aki hat hónapon belül kétszer "valósítja meg" a fenti tényállást. Az indokolás szerint azért, mert a pénzbüntetés "az érintett elkövetői kör (értsd: a hajléktalan emberek - M. B.) esetében általában nehezen hajtható végre, kevés a visszatartó hatása az ismételt elkövetés szempontjából". Nyilvánvaló, hogy a legerősebb "visszatartó hatás" az lenne, ha a hajléktalan embereknek is elérhető lakhatási lehetőségek kínálkoznának - ez azonban nem merül fel az előterjesztésben.

"Leszedettem a vadplakátokat, graffitimentesítettünk, szigorú ebrendeletet alkottunk, felléptünk az illegális szemetelőkkel szemben, hajléktalanokat lakoltattunk ki médiavisszhang nélkül" - dicsekedett Tarlós István néhány évvel ezelőtt egy interjúban. A nyilatkozatból úgy tűnik, hogy Tarlósnak az utcán élő emberek az illegális szeméthez, vadplakátokhoz vagy kóbor kutyákhoz hasonló kellemetlenséget jelentenek, akiket - a szeméthez hasonlóan - el kell távolítani a közterületekről. De a választási programjában, illetve az utóbbi hónapok megszólalásaiban (például a Tv2 reggeli műsorának néhány hete adott interjújában) már árnyaltabban közelíti meg a hajléktalanság problémáját. "Újra hangsúlyozom itt az aggodalmasokkal szemben, hogy a Máltai Szeretetszolgálattal és más szakmai szervezetekkel közösen, első lépésben és második lépésben is segítő kezet nyújtunk, és a feltételeket is mellé tesszük."

Az új kormány egyik első társadalompolitikai intézkedését fogalmazza meg az a Kósa Lajos és Soltész Miklós (KDNP) által benyújtott törvényjavaslat, amelynek lényege, hogy a családi pótlékot (új nevén: az iskoláztatási támogatást) fél évig természetben nyújtanák abban az esetben, ha a tanköteles korú gyermek igazolatlan iskolai hiányzásai elérik az ötven órát. A támogatást ilyenkor nem a családnak, hanem az önkormányzat számlájára utalják, és annak felhasználásáról - a családdal és a gyermekjóléti szolgálattal egyeztetve - a település jegyzője dönt majd.

A magyarországi közéletben a szegénységről szóló diskurzust az utóbbi két évben két intézkedés, az Út a munkához program és a szociális kártya dominálta. Mindkét eszköz a segélyezés szigorítására irányul, és így tartósan a segélyezés került a közbeszéd középpontjába: úgy tűnhet, mintha a segélyezési rendszer "bőkezűsége" egyszerre lenne a legfőbb oka a munkanélküliségnek, az államháztartási hiánynak és a közpénzek rossz célú felhasználásának. A két intézkedés körül kialakult diskurzusban az a nézet vált uralkodóvá, hogy a segélyezett állampolgárok maguk tehetnek a helyzetükről, mert nem akarnak dolgozni, és mert elisszák a segélyüket. Mindennek nem sok köze van a valósághoz.