Ezelőtt néhány nappal - szintén az "Alaptörvény" jogtipró módosítása elleni tiltakozásul - a Fidesz székházánál került sor polgári engedetlenségre: átmásztunk a kerítésen, mintegy hetvenen, és hívatlanul is bementünk - ahányan csak tudtunk - a székház épületébe is. Nem hagytuk, hogy kilökdössenek minket. Ha a rendőrök felszólítottak volna a távozásra, udvariasan visszautasítottuk volna. El kellett volna vinniük minket. Erre végül nem került sor, mivel a Fidesz a saját verőlegényeire bízta a rendfenntartást és a tiltakozók megfélemlítését - noha náluk is sokkal ijesztőbb volt az a szolgalelkűség, amellyel a "közszolgálati" média "riporterei" kiszolgálták a kormány propagandagépezetének igényeit.
E tiltakozásokkal kapcsolatban óhatatlanul is felmerül a kérdés: szabad-e bármikor törvénysértő módon tiltakoznunk az igazságtalanság ellen? A polgári engedetlenség Antigonéig visszanyúló hagyománya igennel válaszol erre a kérdésre. "Vajon az állampolgárnak akár csak egy pillanatra vagy bármily csekély mértékben is át kell engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Hát akkor miért van mindenkinek lelkiismerete? Nekünk, szerintem, elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak. Nem annyira a törvényt, mint inkább az igazságosságot kell tisztelnünk" - írja Henry David Thoreau, a polgári engedetlenség fogalmának megalkotója 1849-ben megjelent esszéjében.
A különböző érdekek és a közjóról alkotott eltérő vélekedések vetélkedését persze törvényes keretek között kell megoldani. Mára azonban nem erről van szó, hanem alapvető emberi jogainknak és annak az alkotmányos intézményrendszernek a védelméről, amely biztosítja ezen érdekek és vélekedések tisztességes vetélkedésének a lehetőségét. Az "Alaptörvény" hétfőn elfogadott módosítása túl azon, hogy számos olyan jogfosztó rendelkezést emel alkotmányos szintre - olyanokat, amiket az Alkotmánybíróság már korábban alkotmányellenesnek ítélt -, s szabad utat enged bármely további jogfosztásnak azzal, hogy kimondja: az AB tartalmi szempontból nem vizsgálhatja majd az alaptörvényt. A Fidesz képviselői azt írnak bele, amit csak akarnak, az ellen a magyar jogrendszer keretei között nem lehet majd semmit se tenni. Ha már nem marad olyan törvényes eszköz a kezünkben, amellyel hatásosan tudnánk fellépni ez ellen, akkor a polgári engedetlenség nem csupán lehetőség, hanem lelkiismereti kötelesség.
"Elvitetik magukat" - mondják gyakran a polgári engedetlenség gyakorlóira Magyarországon, mintha az ilyen tiltakozásoknak az volna a célja, hogy kiprovokálják az állami erőszakot, akár csak abban az udvarias formában, amit a rendőri előállítások jelentenek. Valójában arról van szó, hogy a polgári engedetlenség csupán felszínre hozza és nyilvánvalóvá teszi azt a már nagyon is létező erőszakot, amit mindazok a jogfosztó rendelkezések tesznek a magyar társadalmon. A tiltakozók pedig megmutatják, hogy mennyire fontos ügyről van szó - annyira fontosról, hogy azért akár a rendőri intézkedést, és végső soron akár a bebörtönzést is vállalnunk kell.
A polgári engedetlenség eszméjének kulcseleme az elvek és a cselekedetek összhangja: "Hogyan elégedhet meg valaki azzal, hogy csak véleménye van, s még élvezi is ezt?" - kérdi Thoreau. Ha magunkénak is valljuk az alkotmányos jogállam eszméjét, azzal még semmit se tettünk érte. Ha elegendőek volnának azok a cikkek, nyílt levelek és petíciók, amelyek az alkotmányos demokrácia legalapvetőbb követelményeit kérik számon, mert a kormánypárti képviselők tekintetbe vennék azokat, akkor nem lenne rájuk szükség.
A "meghallgatjuk a szónokokat - tapsolunk - hazamegyünk" dramaturgia szerint zajló tüntetések alkalmasak lehetnek a figyelem felkeltésére és az ellenzékiek kollektív identitásának erősítésére, ugyanakkor egy veszélyes félreértést közvetítenek a hatalom - és különösen e hatalom - természetéről: mintha Orbán Viktor, Simicska Lajos vagy Pintér Sándor hallgatnának az érvekre.
Az Európa Tanács, az Európai Bizottság vagy az Egyesült Államok külügyminisztériumának "érvei" talán valamennyit számítanak, azért, mert erő van mögöttük. De a magyarországi alkotmányos demokráciát senki sem fogja megvédeni helyettünk, nem is volna helyes. Az a demokratikus élmény, amit a jogállam kivívása során szerzünk majd, az újjáépített alkotmányos intézményrendszer legitimitása szempontjából is kulcsfontosságú: ha mi vívtuk ki, akkor legközelebb nem hagyjuk, hogy erre a sorsra jusson.
Azon kell gondolkodnunk, hogy melyek az erőszakmentes ellenállás azon formái, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. És addig is, támogatnunk kell a sztrájkoló pedagógusokat: meg kell mutatnunk, hogy nincsenek egyedül, és büszkék vagyunk rájuk.
