Az új kormány egyik első társadalompolitikai intézkedését fogalmazza meg az a Kósa Lajos és Soltész Miklós (KDNP) által benyújtott törvényjavaslat, amelynek lényege, hogy a családi pótlékot (új nevén: az iskoláztatási támogatást) fél évig természetben nyújtanák abban az esetben, ha a tanköteles korú gyermek igazolatlan iskolai hiányzásai elérik az ötven órát. A támogatást ilyenkor nem a családnak, hanem az önkormányzat számlájára utalják, és annak felhasználásáról - a családdal és a gyermekjóléti szolgálattal egyeztetve - a település jegyzője dönt majd.
A nemzeti együttműködés kormánya a törvényjavaslat kidolgozása során nem vesztegette az időt sem hatástanulmányokra, sem az együttműködésre a szakmával vagy a társadalmi szervezetekkel. Nem egyeztettek például a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületével sem, jóllehet a szervezet evvel kapcsolatban külön is megkereste a pártot. A Pedagógusok Szakszervezete még a választások előtt javasolta, hogy a családi pótlék legyen megvonható, felfüggeszthető, ha nem jár a gyerek iskolába - az MTA Gyermekszegénység Elleni Programjának kidolgozói viszont közleményben tiltakoztak a kezdeményezés ellen, amely szerintük "folytatja azt a gyakorlatot, amely a társadalom egyes csoportjainak büntetésével kívánja a társadalmi problémákat orvosolni", anélkül, hogy a problémák valódi okát kezelné.
*
Mire lenne jó, ha természetben nyújtanák a családi pótlékot? Alkalmas lehet arra, hogy biztosítsa a gyermekek alapvető anyagi szükségleteinek a kielégítését azon esetekben, amikor erre a szülők a gyermekjóléti szolgálat segítségével sem képesek. Igaz, az esetek többségében ebben sokkal nagyobb segítséget jelentene a családi pótlék összegének legalább az inflációval megegyező mértékű emelése, mint felhasználásának a korlátozása. (A Bajnai-kormány válságkezelő intézkedései ugyanis két évre befagyasztották a családi pótlék összegét, amit az új kormány sem kíván emelni.) A természetbeni juttatások ezenkívül alkalmasak lehetnek a szülők megalázására és kiszolgáltatottságának indokolatlan növelésére is.
Azt viszont már nehéz belátni, hogy a természetben nyújtott családi pótlék miként biztosítaná az igazolatlan iskolai hiányzások visszaszorítását. Az evvel kapcsolatos kétségeket az első Orbán-kormány hasonló intézkedésének hatásait vizsgáló kutatás is alátámasztja. De még ha alkalmas eszköz volna is az iskolai hiányzások kezelésére a természetben nyújtott családi pótlék, az intézkedés akkor sem tűnik indokoltnak. A gyermek védelembe vétele esetén 2009 óta ugyanis már lehetőség van rá, hogy természetben nyújtsák a gyermek után járó családi pótlék 50 százalékát - az pedig önmagában is indokolhatja a gyermek védelembe vételét, ha a szülők felelősek az igazolatlan hiányzásokért.
Az is lehet azonban, hogy a családi pótlék természetben való nyújtását csak a támogatás megvonásánál enyhébb szankciónak szánják (ami ráadásul egybecseng az "elisszák" és "elgépezik" típusú előítéletekkel), aminek az elrettentésen kívül nincsen semmi feladata. Ebben az esetben következetesebb az a másik fideszes törvényjavaslat, amit mások mellett Pelczné Gáll Ildikó és Balog Zoltán jegyez: a kezdeményezés az 50 órát meghaladó igazolatlan hiányzás után hat hónapra felfüggesztené a családi pótlék folyósítását.
Meglepő módon Derdák Tibor, a Dr. Ambedkar Gimnázium alapító igazgatója nem tartja ezt rossz iránynak, mert szerinte az iskolai hiányzások szociálpolitikai kezelése megelőzhetné, hogy szabálysértési vagy bírósági eljárás váljon az ügyből. Elvben azonban már ma sem kellene szabálysértési üggyé válnia az iskolai hiányzásoknak. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis az iskola értesíteni köteles a szülőt a tanköteles tanuló első igazolatlan órája után, ha pedig ez nem jár eredménnyel, akkor az iskolának a gyermekjóléti szolgálat közreműködését igénybe véve fel kell keresnie a tanuló szülőjét. Ha ennek sincs eredménye, és az igazolatlan hiányzások száma közben meghaladja a tíz órát, az iskola igazgatójának értesítenie kell a jegyzőt, aki 50 ezer forintig terjedő pénzbírsággal sújthatja a szülőket, ami adott esetben elzáráshoz is vezethet.
Ehhez képest a Fidesz javaslatai szerint a tanévben igazolatlanul mulasztott tizedik tanóra után a jegyző felhívja a család figyelmét a további igazolatlan hiányzás következményeire, az érintett gyermek után járó családi pótlék felfüggesztésére vagy felhasználásának korlátozására az ötvenedik igazolatlan óra után. Ennek lehet elrettentő hatása, és mobilizálhatja a családot, az iskolát és a gyermekjóléti szolgálatot a probléma megoldására - bár nem egyértelmű, hogy hatásosabb lenne-e, mint a korábbi szabályozás. Tegyük fel, hogy egy tanuló december közepén eléri az 50 igazolatlan órát. Az eredeti törvényjavaslat szerint az iskoláztatási támogatás természetbeni formában történő nyújtását a jegyzői intézkedést követő második hónaptól, tehát ebben az esetben februártól kell elrendelni, hat hónap időtartamra, vagyis júliusig. Mennyiben ösztönzi ez a családot arra, hogy a tanév fennmaradó részében visszaszorítsa az igazolatlan hiányzásokat? A javaslat továbbá azt sem zárja ki, hogy a családi pótlékra vonatkozó eljárással párhuzamosan a jegyző szabálysértési eljárást indítson a szülők ellen. Szankciók szükség esetén már ma is rendelkezésre állnak - ez viszont nem mondható el azokról a segítő szolgáltatásokról, amelyek nélkül ezek a szankciók értelmüket veszthetik, és amelyek biztosíthatnák az iskolai hiányzások mögött rejlő okok kezelését.
*
Ám a törvényjavaslat valódi célja vélhetően nem is az iskolai hiányzások visszaszorítása. Ha ez valóban fontos lenne benyújtóinak, valószínűleg vesztegetnének néhány szót a törvény indoklásában a probléma kiterjedésére, okaira, és arra, miként kívánják elérni, hogy az érintett családok hozzájussanak azokhoz a segítő szolgáltatásokhoz, amelyek a valódi okokat kezelhetnék. Minderről szó sincs. Az indoklás hivatkozik viszont arra, hogy "az alacsony iskolázottsággal rendelkezők foglalkoztatási rátája ma alig haladja meg a 27 százalékot", és e probléma újratermelődésére is: arra, hogy minden korosztály jelentős része továbbra is úgy kerül ki az oktatási rendszerből, hogy esélye sincs belépni a munkaerőpiacra. (Legalábbis annak rendszeres foglalkoztatást, munkajogi védelmet és társadalombiztosítási jogosultságokat is biztosító, legális részére.) Ez valóban a magyar társadalom egyik legsúlyosabb gondja, amin azonban nem sokat segít a családok egyoldalú felelősségre vonása.
Hisz e baj alapvetően kínálati, és nem keresleti jellegű. Egyrészt a közoktatás nincs felkészülve a különböző társadalmi hátterű gyerekek közös, inkluzív tanítására, másrészt gyakran elérhetetlenek azok a közszolgáltatások, amelyek orvosolhatnák a mélyszegénységben élő családok gyermekeinek - már az iskolába kerülés pillanatában leküzdhetetlen - hátrányait. Magyarországon nemzetközi összehasonlításban nagyon alacsony a bölcsődébe járó gyerekek aránya, ami alapvető gond a szegény, iskolázatlan szülők gyermekeinek esélyegyenlősége szempontjából. A korai fejlődésben gyűjtött elmaradás később iskolai kudarcokhoz, lemorzsolódáshoz, munkanélküliséghez vezethet, és jelentős összefüggést mutat a fiatalkori bűnelkövetéssel is.
Az óvodai hálózat jelenleg alkalmatlan arra, hogy minden gyermek számára biztosítsa az iskolai beilleszkedéshez szükséges szocializációt, és legnagyobb valószínűséggel éppen azok a legszegényebb gyerekek nem jutnak be (vagy csak túl későn) az óvodába, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. És ha be is jutnak - rosszabb tárgyi feltételekkel és alacsonyabb szakmai kapacitásokkal működő, gyakran túlzsúfolt intézményekbe fognak járni. A 2009 elején bevezetett óvodáztatási támogatás hatását vizsgáló kutatás előzetes eredményei szerint a juttatás motiválja a szülőket gyerekeik beíratására és rendszeres óvodába járatására - az eredmények tehát látszólag igazolják a feltételekhez kötött támogatásokat. Csakhogy a hatásvizsgálat arra is rámutat, hogy jellemzően azokon a településeken magas az óvodába be nem iratkozó gyermekek száma, ahol egyébként is férőhelyhiánnyal küzdenek; e települések óvodáztatási problémáján a támogatás sem tud segíteni.
Az OECD-országok közül Magyarországon van a legnagyobb hatása a tanulók társadalmi státuszának a kompetenciájukra: az oktatási rendszer nem mérsékeli, hanem növeli a szegény és a cigány gyerekek hátrányait. Ennek a legfontosabb oka az iskolai szegregáció, ami egyaránt sújtja a mélyszegénységben élő cigány és nem cigány családok gyermekeit. A szegregáció önmagában is rombolja a társadalmi kohéziót. Az esetek többségében mind a tárgyi feltételek, mind a pedagógiai szolgáltatás lényegesen alacsonyabb színvonalát is maga után vonja, amiből a szegény és a cigány gyerekek későbbi iskolai kudarcai, munkanélkülisége és szegénysége következik. Visszaszorítása sokkal sürgetőbb, mint az iskolai hiányzások orvoslása: az igazolatlanul hiányzó gyerekeket hiába kényszerítik be egy olyan rendszerbe, amelyből akkor is alapvető kompetenciák és piacképes végzettség megszerzése nélkül kerülnek ki, ha egyetlen napot sem hiányoznának.
*
Jelentősen megkönnyítette az integrált oktatás mellett érvelők helyzetét az a 30 integrált és 30 szegregált iskolára kiterjedő kutatás, amelynek eredményeit Kézdi Gábor és Surányi Éva publikálta 2008-ban. Eszerint a megfelelő körülmények biztosítása mellett történő integrált oktatás egyaránt növeli a roma és nem roma, hátrányos és nem hátrányos helyzetű diákok oktatási eredményeit, úgy, hogy közben senki sem jár roszszabbul. A Fidesz politikusai azonban nem vesznek tudomást e tanulmányról. A kormányprogram szerint ugyanis "teljességgel sikertelenek voltak - a szociális politikához hasonlóan kanyargós és zsákutcába vezető - iskolai integrációs kísérletek is, hiszen további leszakadást okoztak, s így növelték a társadalmi különbségeket". A cigánysághoz kapcsolódó témák felelőse, Balog Zoltán is kerülte az integrált oktatás melletti egyértelmű állásfoglalást: pár hete azt nyilatkozta az Indexnek, hogy "vannak olyan helyzetek, amelyekben jobb, ha önmagukban vannak a roma gyerekek, és úgy tanulnak".
A feltételekhez kötött támogatásokkal önmagukban nincsen gond: a nemzetközi tapasztalatok alapján megfelelő intézményi környezetben, gondos előkészítés és az eredmények alapos értékelése esetén hatásos eszközei lehetnek a szegénység újratermelődése elleni közpolitikáknak. A Fidesz kezdeményezése azonban elsősorban nem erről szól. A kormánypárt első társadalompolitikai javaslatait - a családi pótlék rendszeres iskolalátogatáshoz kötése, az osztályzás és a buktatás visszaállítása alsó tagozatban, a közoktatásban dolgozó pedagógusok fokozott büntetőjogi védelme, a "három csapás" rendelkezés - vélhetően az a szándék vezérli, hogy már a kormányzásuk legelején egyértelművé tegyék, hogy a rendetlen liberalizmus ideje lejárt. Az erőskezű kormányzat visszaállítja a rendet, amit sokan elsősorban a gondatlan, állami támogatásokból élő szegény családoktól és a pedagógusok elleni erőszaktól féltenek - ami ráadásul elválaszthatatlanul összefonódik az etnikai előítéletekkel is. A Fidesz a családi pótlék átalakításával egyrészt kiszolgálja ezt a hangulatot, másrészt többletforrások ráfordítása és társadalmi konfliktusok felvállalása nélkül úgy tehet, mintha csinálna valamit a szegénység és munkanélküliség iskolarendszeren keresztül történő átöröklődésével. Eközben azonban egyelőre nem mond semmit az iskolai esélyegyenlőség biztosítása szempontjából alapvető közszolgáltatásokról, a probléma legalapvetőbb okával, az iskolai szegregációval kapcsolatban pedig maszatol. Sőt, az önkormányzati iskolák egyházi fenntartásba adásának könnyítéséről szóló törvényjavaslatukkal tovább növelhetik a problémát, hiszen az egyházi fenntartású intézmények könnyebben szelektálhatnak a diákok között (erről lásd: Horn Dániel: Viszik, ha adják, Magyar Narancs, 2010. május 27.).
A kormánynak a sietve, politikai kommunikációs okokból meghozott társadalompolitikai intézkedések után bőven lesz még rá ideje, hogy érdemben foglalkozzon a fent jelzett, a szegénység és a munkanélküliség visszaszorítása és általában a magyar társadalom jövője szempontjából kulcsfontosságú problémákkal. Kétharmados parlamenti többséggel viszont nem lesz rá mentsége, ha ezt elmulasztja.
A szerző a Lehet Más a Politika (LMP) szociálpolitikai szakszóvivője.
