Az 1956-os forradalmárokat a szovjet megszállás és sztálinista diktatúra elleni harc hőseiként ünnepeljük, mert a szovjet megszállás és a sztálinizmus már a múlté. A forradalmárok azon követelései azonban, amelyek ma is aktuálisak - demokratikus szocializmus, munkás-önigazgatás és a termelés demokratikus kontrollja, létminimumot biztosító bérek és nyugdíjak -, többnyire kimaradnak a visszamlékezésekből.
Martin Luther Kinget, a törvénybe foglalt faji megkülönböztetés elleni küzdelem vezetőjét ünnepeljük, mert az (az Egyesült Államokban) már a múlté. De King nem csupán a jogegyenlőség híve volt: már az ötvenes években megjelent írásaiban hangsúlyozta, hogy a fekete és fehér munkások egyaránt elnyomottak, a hatvanas évek polgárjogi győzelmeit követően pedig a "valódi" - vagyis gazdasági - egyenlőség kivívását tekintette feladatának. A szegénység felszámolása érdekében szervezett interetnikus mozgalmat, amely többek között a megélhetést biztosító minimálbér bevezetését követelte, s garantált minimumjövedelmet a munkanélkülieknek. Az Egyesült Államokban King születésnapja nemzeti ünnep, de a mozgalom baloldali követelései ritkán jelennek meg a hivatalos méltatásokban - mert ma is időszerűek.
Hasonló önfelmentő félreértés övezi a decemberben elhunyt Nelson Mandela életművét is. Az African National Congress (ANC) - az apartheidellenes mozgalom legfontosabb szervezete, amelynek Mandela az egyik vezetője volt - 1955-ben fogadta el azt a kiáltványt, amely évtizedekre kijelölte a céljaikat. A Freedom Charter - amelyhez több tízezer önkéntes gyűjtötte a követeléseket - a szabadság olyan értelmezését adta, amely messze túlmutat a törvény előtti egyenlőség eszméjén és a szabad választásokon. A kiáltvány az apartheid felszámolásán, valamint a polgári és politikai jogok biztosításán túl az ásványkincsek, a bankok és az ipari monopóliumok társadalmi tulajdonba vételét és a termelés átfogó társadalmi kontrollját követelte, földosztást, jogot a lakhatáshoz, ingyenes, univerzális egészségügyi ellátást, és kiterjedt szociális intézkedéseket.
Inkább Thatcher
A Freedom Charter követelései azt a belátást tükrözték, hogy az apartheidrezsim nem csupán egy rasszista politikai rendszer volt. A politikai elnyomás a szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi és gazdasági rendszer fenntartását szolgálta, amely a fekete tömegek kizsákmányolásán keresztül biztosította a tőkefelhalmozást és kevesek jólétét. Ezért a felszabadulás eszméje akkoriban magától értetődő módon magába foglalta az igazságtalan gazdasági rendszerben felhalmozott vagyon újraosztását, és a társadalmi egyenlőtlenségek radikális csökkentését. Nem véletlen az sem, hogy a nyilatkozatot az ANC egy szakszervezeti szövetséggel és azzal a kommunista párttal közösen fogadta el, amely Mandela szerint évtizedekig az egyetlen politikai szervezet volt az országban, ami egyenlőként tekintett a feketékre.
Hosszú ideig hasonló volt a helyzet a mozgalom nemzetközi támogatói körében is. Barack Obama és Raúl Castro kézfogása Mandela búcsúztatásán nagy felháborodást váltott ki az Egyesült Államokban, holott maga Mandela mindig tisztelettel és barátsággal viszonyult Kubához és Fidel Castróhoz, és nem véletlenül: szemben az Egyesült Államokkal, ami sokáig az apartheidrezsim legfontosabb nyugati szövetségese volt, Kuba jelentős áldozatokat hozott Dél-Afrika katonai terjeszkedésének megállítására. Az angolai táborokban kubai kiképzők készítették fel az ANC gerilláit, miközben az Egyesült Államok a mozgalom baloldali irányultsága miatt ellenségesen viszonyult az ANC-hez, és terroristaként kezelte Mandelát.
Az ANC fegyveres szárnyát, az Umkhonto we Sizwe-t vezető Mandelát 1962-ben - valószínűleg a CIA segítségével - a dél-afrikai hatóságok elfogták, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték és bebörtönözték. Sok minden változott a 28 év alatt, amíg börtönben volt, de Mandela még az 1990-es szabadulásakor is elképzelhetetlennek nevezte, hogy az ANC változtasson a bányák, a bankok és a nagyipar államosításával kapcsolatos álláspontján.
Négy évvel később viszont már azt nyilatkozta egy dél-afrikai napilapnak, hogy az ANC gazdaságpolitikai elképzeléseiben szó sincs államosításokról. Az átmenet első éveiben gyorsan háttérbe szorultak azok a kevésbé radikális gazdasági törekvések is, amelyek jelentős állami szerepvállalással és újraelosztással képzelték el az ország gazdasági fejlődését. Mire az ANC vezette koalíciós kormány 1994-ben megalakult, a Wall Street Journal örömmel jegyezhette meg, hogy Mandela nyilatkozatai "inkább emlékeztettek Margaret Thatcherre, mint arra a szocialista forradalmárra, akinek valaha hittük".
Mi történt? Az átmenet idején éppen azoknak az államosító-modernizáló-egyenlősítő rendszereknek ("szocializmus") a felszámolása volt napirenden, amelyekhez hasonlót tervezhetett - demokratikus változatban - az ANC korábban, a neoliberális hegemónia pedig a nyugati jóléti államok politikai támogatását is kikezdte. A gazdasági tárgyalásokat az apartheidrezsim szakértői és a nagyvállalatok képviselői uralták, akik a Világbank és az IMF támogatására is számíthattak. A magántulajdon szigorú alkotmányos védelme pedig szavatolta, hogy a nagytőke és a termőföld legnagyobb része továbbra is az apartheid haszonélvezőinek a kezében összpontosuljon.
Osztályrész
Az államosítás Mandelának nem elvi kérdés volt, csak úgy gondolta, hogy a társadalmi egyenlőség előmozdítása érdekében elkerülhetetlen a gazdaság radikális átalakítása. Igaza volt. Az apartheidállam társadalom- és gazdaságpolitikája arra szolgált, hogy a fehérek privilégiumait olyan osztályprivilégiumokká változtassa, amelyek fenntartásához később már nincs szükség állami diszkriminációra. Ezért aztán a gazdasági rendszer jelentős átformálása nélkül lehetetlen volt megszabadulni az apartheidrezsim legfontosabb örökségétől: a tömeges munkanélküliségtől és a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségektől. Sőt, noha a munkanélküliség és a jövedelemegyenlőtlenség szintjét tekintve Dél-Afrika már az átmenet idején is a világelsők között volt, azóta ezek a mutatók még tovább romlottak.
Az a fekete nacionalizmus, amely az apartheidrezsim elleni küzdelem idején magától értetődően foglalta magába a fehér elnyomók által bitorolt nagytőke társadalmi tulajdonba vételét, a demokratikus átmenet után kitűnően alkalmas volt annak az elfedésére, hogy miközben egyre több fekete dél-afrikai lett a politikai és gazdasági uralkodó osztály tagja, ez mit sem segített a szegénység és munkanélküliség által sújtott fekete milliókon.
"A szavazati jog élelem, lakhatás és egészségügyi ellátás nélkül csupán az egyenlőség és igazságosság látszatát jelenti majd, miközben a tényleges egyenlőtlenségek megmaradnak. Nem akarunk szabadságot kenyér nélkül, sem kenyeret szabadság nélkül" - mondta Mandela 1993-ban.
Magyarország sem lesz szabad és igazságos társadalom, ha helyreáll ugyan az alkotmányos demokrácia intézményrendszere, de milliók osztályrésze továbbra is a szegénység, kizsákmányolás és létbizonytalanság marad.
A szerző szociálpolitikus.
