Szijj Ferenc

Kiszely Gábornak az ÁVH történetéről szóló könyve a politikai rendőrség (PRO, ÁVO, ÁVH) több mint ezer munkatársát sorolja fel név szerint a negyvenes évek második és az ötvenes évek első feléből. A politikai rendőrség természetesen ügynöki hálózatot is működtetett, annak létszáma a munkatársak létszámának sokszorosa lehetett. És akkor még ott voltak az ilyen-olyan szintű párttitkárok és egyéb felelős beosztásban dolgozók, akik emberek sorsáról döntöttek, és magát az úgynevezett Rákosi-rendszert működtették. Mindezek egy részének feltehetőleg vannak leszármazottaik, fiaik, lányaik, unokáik, akik sok egyéb mellett a múlt egy sötét, titokzatos darabját is örökségül kapták, valami "nem kívánt hagyatékot". Ki tudja, szembenéztek-e ezzel a hagyatékkal? Vagy hányan közülük?

Nabokov lepkéket gyűjtött, Bartók Béla pedig - mint most számomra kiderült - rovarokat, bár a gyűjteményéből csak két rovardoboznyi keményebb testű bogár maradt fenn, a többit felfalták a múzeumbogarak, legalábbis a Rovartani Közlemények 1962-es cikke szerint, amelynek másolata a galéria által kiadott füzetek 6. darabjaként újból megjelent.

Annyira nem lehet hülye egy költő, hogy az öreg maffiózó emlékiratainak bérmunkában vállalt megírását komolyan vegye, megpróbálja a legfőbb illetékes ellenkezése dacára irodalmi szintre emelni, ráadásul még a nevét is szerepeltetné a könyvön. Márpedig az Esőregény főhősét pontosan ebbéli törekvései sodorják bajba, miután a számla nélkül felvett, jelentős összegű előlegből magányosan álló házat vesz a volt NDK északi részének egyik rendkívül mocsaras vidékén, ahol mindig esik az eső, és mellesleg titokzatos gyilkosságok is megesnek. A költő ifjú arájával beköltözik a házba, de a nyugodt és ihletett alkotómunka helyett az elemi csapások (talajvíz, tömegével támadó csigák, lumbágó) elhárítása köti le az energiáját, amit a maffiózó rossz néven vesz.

"Középen a licit" - mondta időnként az árverésvezető, Marsó Diana, amikor a heves licitálás átmenetileg vagy végleg elakadni látszott. Vagy: "Jobbra (balra) van a licit." Ebből tudhatták az érdekeltek, hogy ők vannak-e éppen nyerésben. Amikor meg egymás mellett ülők licitáltak, akkor a biztonság kedvéért megkérdezte, nem együtt vannak-e véletlenül. Leütés előtt egy-egy ügyes fordulattal még húzta egy kicsit az időt, majd a koppintás után lendületesen áttért a következő tételre. Elegánsan, zökkenőmentesen vezette le a Mai Manó Ház első fotóárverését.

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

A rendszerváltozás előtti pillanatban, 1989-ben ismeretlen Szabó Lőrinc-kézirat jut el "az MTA Könyvtára Kézirattára közvetítésével" a költő fiához - hogy honnan, kitől, nem tudjuk. A kézirat két emlékező szöveget tartalmaz: az egyik Vers és valóság címen Szabó Lőrincnek az összes verseihez fűzött kommentárjait, a másik, a Bizalmas adatok és megfigyelések című néhány olyan személyre való visszaemlékezés, akik fontos szerepet játszottak a költő életében (Babits, Babitsné, Erzsike, Nagyklára, Bajor Gizi - utóbbi mint elérhetetlen nő). A verskommentárokat a feleségének, a Bizalmas adatokat a fiának és lányának ajánlotta a költő (már ezért is furcsa, hogy nem tudtak róla), de a szövegeket ismeretlen személynek (vagy személyeknek) diktálta 1955-től kezdődően az életéből még hátralevő két évben - Kabdebó Lóránt a könyv utószavában azt feltételezi, hogy egy 1953-as intim kapcsolat főhősének, az úgynevezett Kiadatlan verssorozat ihletőjének. Erről az ihletőről azonban Szabó Lőrinc a kommentárokban úgy nyilatkozik, hogy fiktív személy volt,