Kiállítás: Az arckép eltévedése (Móricz-portrék - Petőfi Irodalmi Múzeum)

  • Szijj Ferenc
  • 2002. szeptember 19.

Zene

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.
Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

Szóval, úgy tűnik, eljutottunk oda, hogy

arc nélkül

nincs nyilvános ember, csakhogy a nyilvános arc már nem mond többet, mint a név. Egyszer a Szép versek szerkesztőjének is eszébe jutott az a perverz ötlet, hogy nem külön részben, teljes oldalon közölte a költők fényképeit, hanem belül, az első versnél, a név mellett, kicsiben; holott én a magam részéről már azt sem találom illendőnek, hogy egy költő a műve közelébe engedje az arcát - egy költőnek nem az arcával kell hitelesítenie a verset, hanem leginkább a verssel. Egy költőnek nem kell felismerhetőnek lennie az utcán, hogy pfújolni (három-per-hármasozni) vagy éljenezni kezdjenek az egyszerű járókelők, és különben talán még az a - más jellegű - direkt visszacsatolás is idegen némileg a költészettől, hogy az interneten elolvasott versért, ha tetszett nekik, valami csekély kis összeget küldjenek a költőnek az olvasók.

Más a helyzet az elhalálozott költőkkel és írókkal. Egyrészt a mai világ logikája szerint halott ember nincs, mert nincs róla iksz napnál nem régebbi igazolványkép, illetve nem lehet megszólaltatni a híradóban vagy a Fókuszban. Másrészt halott klasszikusok esetében az arc áruvédjegyként működik (pl. könyvborítón), s ezenkívül ki van téve az ellenállhatatlan dokumentálási kényszernek (X. Y. élete képekben és dokumentumokban), de ez utóbbi esetben legalább arról szól a dolog. Arról, hogy egy arcból, pillanatképekből, egy életből akarunk megérteni valamit. Persze ennek a megértésnek is általában a kultikus változata valósul meg, amikor csak annyit kell megértenünk, hogy a képen látható személy azonos azzal a költővel/íróval, akit az iskolából ismerünk, csak itt még fiatalabb.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kis Móricz-kiállítása a kultusz ellen dolgozik időszakosan: azt a kérdést teszi fel, hogy felismerhető-e a fényképek alapján a klasszikus író, illetve megismerhető-e az íróban lévő ember. És a válasz mintha valami olyasmi lenne, hogy bizony már a klasszikus író szerint sem egyértelmű a dolog, mert a fényképeken megörökített arc szerepet játszik és rejteget.

Egy irodalmi múzeum persze nem a legjobb hely az ilyen kérdésekre. Vagyis hát az volna, ha egyébként nem elsősorban az odacipelt tárgyak tisztelete révén ápolná az írók kultuszát. Ez a kiállítás is csak egy szoba a

vallásos áhítattal

bemutatott Petőfi-relikviák és Jókai súlyos íróasztala, szekrényei és egyéb, mázsányi mütyürkéi között. A kis szobában hosszanti vásznak lógnak alá, a kiállítás fejezetei, rájuk vannak nyomtatva a képek és szövegek - tehát nem különálló tárgyak, hanem inkább egyetlen könyv, amelynek lapjait bármely kis fuvallat is meglibbentheti. Amúgy csak egy régi, töredezett keretű, megfoltosodott tükörbe tudunk belenézni a falon, mert azt a néhány tárgyat, ami még ki van állítva, a koncepció fehér lepedőbe bugyolálta.

Maguk a fényképek, bár mostanában kerültek elő a hagyatékból és magánszemélyektől, nagy újdonságot nem tartalmaznak. Igazolványképek, műtermi kettős portrék, amatőr családi fotók, néhány művészi kép, de ezek is - ugye - printelt változatban, ami egyfelől sajnálatos, mert én szeretem a régi fényképek tárgyi valóságát is, másfelől érthető, mert más itt az érdekes (azért találtam egy kedvencet: nagy, kerek szalmakalap alatt napfényes arc, mint egy impresszionista festmény, és van egy különös kép: időskori, sovány fej). Mintha a képek inkább csak arra szolgálnának, hogy elénk idézzék azt az alakot, aki két felvétel között viaskodott önmagával és azzal, amilyen képet mások alkottak róla, meg azzal, ahogy ő ennek a képnek úgy általánosságban megfelelt: "...a legfurcsábbnak tartom saját személyem életsorsában, hogy végül mégiscsak valami kialakult impozáns jelenség nyomai is vannak bennem. Ezt azonban már nagyon régen elintéztem azzal, hogy mindenki, aki az életben valami pozícióhoz jut, akár maga erejéből, akár öröklés vagy kinevezés folytán, a külseje ahhoz a pozícióhoz, annak méreteihez igazodik" - Móricz ezt 1940-ben írta a naplójában. S ha ebben a diszkrepancia felvillantásán túl van is jó adag belenyugvás, az 1925-től, első házasságának válsága óta írt naplójegyzeteiből (melyekből a 2001. júliusi Holmiban jelent meg egy válogatás), az derül ki, hogy hajlamai és indulatai kemény csatákra ösztönözték a családi, női elvárásokkal szemben, és végső soron megóvták őt attól, hogy megmerevedjen az "impozáns jelenség" családatyai, pátriárkai, polgári pózában. Csakhogy ennek ára a társtalanság folytonos érzése lett; mindenképp valami bizonytalanság, amelynek feltehetőleg természetes folyománya volt az kétely, ahogy saját arcképéhez viszonyult. A kiállítás rendezése közben felbukkant Önarckép című, 1936-os írásából olvashatjuk az egyik vásznon a következő részletet: "Az egész arcon minden az aktív, kapzsi, akaró embert mutatja. Hol van akkor az a nagy bizonytalanság, az a sok tehetetlenség, a gyávaság, a félelem, ami bennem van? Talán tükrön át ezt nem is lehet meglátni, mert így mindig s rögtön akcióba kezd az arc... Pedig érdemes volna már egyszer megismerni magam." Figyelemre méltó, hogy csak Rippl-Rónai József 1923-ban készült festményéhez talál elismerő szavakat ("...benne van az én egész életem"), és hát tényleg. De festménynél nyilván kevesebbet akciózhat az arc, és többet a festő.

Az utókor nem nagyon tud mit kezdeni a bizonytalansággal. Az utókor egységes életművet, szépen ívelő személyiségfejlődést és példamutatást akar ("Az öregedő Móricz Zsigmond, mint Németh László írja, a kivertség magányában egy szegény nemzet szenvedéseinek minden fájdalmát hordozta" - Czine Mihály). Az utókor megújuló érdeklődését mégis a bizonytalanságok és a kételyek iránti fogékonyság tanúsítja. Azt pedig, hogy ez a mostani utókor talán még nem hülyült bele teljesen a képek meggondolás nélküli uralmába, ez a kiállítás tanúsítja.

Szijj Ferenc

Nyitva november 25-ig

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Pusztítás földön, vízen, levegőben

A magyarországi üvegházhatású gázkibocsátás csaknem háromszorosa került a levegőbe az ukrajnai háború első másfél évében. Óriási mértékű a vízszennyeződés, állatfajok kerültek a kipusztulás szélére. Oroszország akár fél évszázadra való természeti kárt okozott 2023 közepéig-végéig.

Alkotmányos vágy

A magyar mezőgazdaság tizenkét éve felel meg az Alaptörvénybe foglalt GMO-mentességnek, takarmányozáshoz tavaly is importálni kellett genetikailag módosított szóját. A hagyományos szója vetésterülete húsz éve alig változik itthon, pedig a szakértő szerint lehetne versenyezni az ukrán gazdákkal.