Kiállítás: Az arckép eltévedése (Móricz-portrék - Petőfi Irodalmi Múzeum)

szerző
Szijj Ferenc
publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

Szóval, úgy tűnik, eljutottunk oda, hogy

arc nélkül

nincs nyilvános ember, csakhogy a nyilvános arc már nem mond többet, mint a név. Egyszer a Szép versek szerkesztőjének is eszébe jutott az a perverz ötlet, hogy nem külön részben, teljes oldalon közölte a költők fényképeit, hanem belül, az első versnél, a név mellett, kicsiben; holott én a magam részéről már azt sem találom illendőnek, hogy egy költő a műve közelébe engedje az arcát - egy költőnek nem az arcával kell hitelesítenie a verset, hanem leginkább a verssel. Egy költőnek nem kell felismerhetőnek lennie az utcán, hogy pfújolni (három-per-hármasozni) vagy éljenezni kezdjenek az egyszerű járókelők, és különben talán még az a - más jellegű - direkt visszacsatolás is idegen némileg a költészettől, hogy az interneten elolvasott versért, ha tetszett nekik, valami csekély kis összeget küldjenek a költőnek az olvasók.

Más a helyzet az elhalálozott költőkkel és írókkal. Egyrészt a mai világ logikája szerint halott ember nincs, mert nincs róla iksz napnál nem régebbi igazolványkép, illetve nem lehet megszólaltatni a híradóban vagy a Fókuszban. Másrészt halott klasszikusok esetében az arc áruvédjegyként működik (pl. könyvborítón), s ezenkívül ki van téve az ellenállhatatlan dokumentálási kényszernek (X. Y. élete képekben és dokumentumokban), de ez utóbbi esetben legalább arról szól a dolog. Arról, hogy egy arcból, pillanatképekből, egy életből akarunk megérteni valamit. Persze ennek a megértésnek is általában a kultikus változata valósul meg, amikor csak annyit kell megértenünk, hogy a képen látható személy azonos azzal a költővel/íróval, akit az iskolából ismerünk, csak itt még fiatalabb.

A Petőfi Irodalmi Múzeum kis Móricz-kiállítása a kultusz ellen dolgozik időszakosan: azt a kérdést teszi fel, hogy felismerhető-e a fényképek alapján a klasszikus író, illetve megismerhető-e az íróban lévő ember. És a válasz mintha valami olyasmi lenne, hogy bizony már a klasszikus író szerint sem egyértelmű a dolog, mert a fényképeken megörökített arc szerepet játszik és rejteget.

Egy irodalmi múzeum persze nem a legjobb hely az ilyen kérdésekre. Vagyis hát az volna, ha egyébként nem elsősorban az odacipelt tárgyak tisztelete révén ápolná az írók kultuszát. Ez a kiállítás is csak egy szoba a

vallásos áhítattal

bemutatott Petőfi-relikviák és Jókai súlyos íróasztala, szekrényei és egyéb, mázsányi mütyürkéi között. A kis szobában hosszanti vásznak lógnak alá, a kiállítás fejezetei, rájuk vannak nyomtatva a képek és szövegek - tehát nem különálló tárgyak, hanem inkább egyetlen könyv, amelynek lapjait bármely kis fuvallat is meglibbentheti. Amúgy csak egy régi, töredezett keretű, megfoltosodott tükörbe tudunk belenézni a falon, mert azt a néhány tárgyat, ami még ki van állítva, a koncepció fehér lepedőbe bugyolálta.

Maguk a fényképek, bár mostanában kerültek elő a hagyatékból és magánszemélyektől, nagy újdonságot nem tartalmaznak. Igazolványképek, műtermi kettős portrék, amatőr családi fotók, néhány művészi kép, de ezek is - ugye - printelt változatban, ami egyfelől sajnálatos, mert én szeretem a régi fényképek tárgyi valóságát is, másfelől érthető, mert más itt az érdekes (azért találtam egy kedvencet: nagy, kerek szalmakalap alatt napfényes arc, mint egy impresszionista festmény, és van egy különös kép: időskori, sovány fej). Mintha a képek inkább csak arra szolgálnának, hogy elénk idézzék azt az alakot, aki két felvétel között viaskodott önmagával és azzal, amilyen képet mások alkottak róla, meg azzal, ahogy ő ennek a képnek úgy általánosságban megfelelt: "...a legfurcsábbnak tartom saját személyem életsorsában, hogy végül mégiscsak valami kialakult impozáns jelenség nyomai is vannak bennem. Ezt azonban már nagyon régen elintéztem azzal, hogy mindenki, aki az életben valami pozícióhoz jut, akár maga erejéből, akár öröklés vagy kinevezés folytán, a külseje ahhoz a pozícióhoz, annak méreteihez igazodik" - Móricz ezt 1940-ben írta a naplójában. S ha ebben a diszkrepancia felvillantásán túl van is jó adag belenyugvás, az 1925-től, első házasságának válsága óta írt naplójegyzeteiből (melyekből a 2001. júliusi Holmiban jelent meg egy válogatás), az derül ki, hogy hajlamai és indulatai kemény csatákra ösztönözték a családi, női elvárásokkal szemben, és végső soron megóvták őt attól, hogy megmerevedjen az "impozáns jelenség" családatyai, pátriárkai, polgári pózában. Csakhogy ennek ára a társtalanság folytonos érzése lett; mindenképp valami bizonytalanság, amelynek feltehetőleg természetes folyománya volt az kétely, ahogy saját arcképéhez viszonyult. A kiállítás rendezése közben felbukkant Önarckép című, 1936-os írásából olvashatjuk az egyik vásznon a következő részletet: "Az egész arcon minden az aktív, kapzsi, akaró embert mutatja. Hol van akkor az a nagy bizonytalanság, az a sok tehetetlenség, a gyávaság, a félelem, ami bennem van? Talán tükrön át ezt nem is lehet meglátni, mert így mindig s rögtön akcióba kezd az arc... Pedig érdemes volna már egyszer megismerni magam." Figyelemre méltó, hogy csak Rippl-Rónai József 1923-ban készült festményéhez talál elismerő szavakat ("...benne van az én egész életem"), és hát tényleg. De festménynél nyilván kevesebbet akciózhat az arc, és többet a festő.

Az utókor nem nagyon tud mit kezdeni a bizonytalansággal. Az utókor egységes életművet, szépen ívelő személyiségfejlődést és példamutatást akar ("Az öregedő Móricz Zsigmond, mint Németh László írja, a kivertség magányában egy szegény nemzet szenvedéseinek minden fájdalmát hordozta" - Czine Mihály). Az utókor megújuló érdeklődését mégis a bizonytalanságok és a kételyek iránti fogékonyság tanúsítja. Azt pedig, hogy ez a mostani utókor talán még nem hülyült bele teljesen a képek meggondolás nélküli uralmába, ez a kiállítás tanúsítja.

Szijj Ferenc

Nyitva november 25-ig

szerző
Szijj Ferenc
publikálva
2002/38. (09. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...