"Középen a licit" - mondta időnként az árverésvezető, Marsó Diana, amikor a heves licitálás átmenetileg vagy végleg elakadni látszott. Vagy: "Jobbra (balra) van a licit." Ebből tudhatták az érdekeltek, hogy ők vannak-e éppen nyerésben. Amikor meg egymás mellett ülők licitáltak, akkor a biztonság kedvéért megkérdezte, nem együtt vannak-e véletlenül. Leütés előtt egy-egy ügyes fordulattal még húzta egy kicsit az időt, majd a koppintás után lendületesen áttért a következő tételre. Elegánsan, zökkenőmentesen vezette le a Mai Manó Ház első fotóárverését.Hát, ugye, nem első, mert elhangzott, hogy 1996-ban már rendezett a Mai Manó Ház egy árverést fényképészeti tárgyakkal és képekkel, de az akkor nyilván a prototípus volt, és ha ezután rendszeressé válik a dolog, akkor azért lehet kezdetről beszélni. Csak kérdés, hogy érdemes-e minden évben jótékonysági árverést csinálni, van-e annyi jótékonyság a művészekben és a támogatókban, meg van-e annyi kereslet. Ugyanis ennek a mostani első aukciónak a tételeit javarészt a művészek ajánlották fel a Mai Manó Ház javára, ezenkívül a Magyar Fotográfiai Múzeum és egy-két galéria, amelyek közül a Magyar utcai Vintage Galériára hívnám fel a figyelmet, mert megérdemli.
A Mai Manó Ház is megérdemli a jótékonyságot, mégpedig két okból. Először is szép maga az épület a Nagymező utcában, szépek és érdekesek a belső terei, a Mai Manó napfényműterme pedig egyenesen misztikus élményt nyújt a felülről beömlő vagy beszűrődő, igény szerint szabályozható, de mindig jelen levő világossággal. Másodszor azért, mert a ház fontos szerepet tölt be a magyar fotóművészetben. Azt nem mondanám ugyan - nem teljes körű benyomásaim alapján -, hogy az újító törekvések fellegvára volna, de ezeknek a szándékoknak talán nem is az Operettszínház környékén kell feltűnniük. Itt inkább az a feladat, hogy meglevő és ma még esetleg kevéssé ismert értékek a maguk jelentősége szerinti helyre kerüljenek, és ezt nagyon jól csinálja a Török András vezette intézmény, amely ráadásul profi módon végzi a támogatók felhajtását és ápolását is, amire ez az árverés is bizonyíték.
A helyszínt például, a Budapest Mariott Hotel rettenetes "Ball Room"-ját (így szerepel a különben magyar nyelvű katalógusban) egy nagy, tengerentúli ország kereskedelmi kamarája adományozta. A termet megtöltötték a potenciális vásárlók és effektív érdeklődők. Megjelent "az európai főpolgármesterek között található legjobb fotós" (Török András szavai) és e lap vakukkal foglalkozó, rendszeres szerzője - hogy csak kettőt emeljek ki a közönség soraiból. A licit minden képnél
egységesen tízezer forintnál kezdődött,
és a leütési ár az esetek többségében a katalógusban feltüntetett becsült érték alatt maradt. Általában a híresebb művészek képei, illetve a "szép", dekoratív alkotások értek el jobb árat, s nagy érdeklődés kísérte Mai Manó muzeális jellegű képeit is.
Legdrágábban (360 ezerért) Korniss Péter 1974-es, tényleg szépen megoldott Szénaforgatás című képe kelt el, amely ünneplőruhában dolgozó asszonyokat ábrázol (vagy akkor még az volt a hétköznapi viselet azon a vidéken), de a figyelmes szemlélő a konkrét forgatás mellett valami baljós örvénylést is felfedezhet. Jóval a becsült érték felett (220 ezerért) vették meg Baricz Katalin Krisztina című, számomra túl manipulatív portréját, Horváth Péter Az emlékek kertje című, szerintem némiképp giccsbe hajló montázsát (180 ezer) és Eifert János Brooklyn Bridge című fényképét (szintén 180 ezer), amelynek egy New York-naptár címlapján lenne a helye, mint ahogy Inkey Tibor Vasárnap délelőtt című képe is (160 ezer) előkelő helyen szerepelhetne egy "falu a hatvanas években" témájú naptárban, Nagygyörgy Sándor 170 ezerért eladott, Párbaj című képéről pedig csak annyit, hogy verekedő szarvasok. Megjegyzem, ezek mind kiváló alkotások, vevőik nagyon jól jártak velük, én azonban, kibicként, a bátrabb licit híve lettem volna, tehát hogy a fiatalabb művészek adott esetben még kiválóbb képeiért ugyanúgy törjék magukat a vásárlók. Sajnáltam például, hogy Bozsó András - tudtommal camera obscurával készült - apokaliptikus Országháza becsült értékének alig harmadát érte el, vagy hogy Jokesz Antal Elegancia című képe csak 42 ezerig jutott, pedig azon az 1978-as képen rajta van a szocializmus úri világa, amelynek szereplői kapkodva igyekeznek pótolni valami rég megvolt eleganciát.
Nem tudom, mi okból nem volt a jótékony művészek között néhány személyes kedvencem (Beöthy, Halas, Várnagy), de annak örültem, hogy számos egészen fiatal fotós képe is elkelt (Danziger Dániel, Gárdi Balázs, Glázer Attila, Miskolczi Emese, Sarkantyu Illés, Sopronyi Gyula, Szász Lilla). Laikus érdeklődőként persze azt sem tudhatom, hogy maga a kínálat, illetve a vásárlások és az árak mennyire tükrözték a piacot, főleg ha azt vesszük, hogy a vásárlók előtt talán ott lebegett az árverés nemes célja is, és arról is csak biztosra vehető sejtéseim vannak, hogy a magyar fotóművészet nem ennyiből áll, s egyáltalán, nem minden alkotás dobható piacra - a forrongó kovász napjainkban valószínűleg még a winchestereket marja, rágja, erjeszti. Itt most a brómezüst zselatin és egyéb vegytani kövületek cseréltek gazdát.
Szijj Ferenc
