Kiszely Gábornak az ÁVH történetéről szóló könyve a politikai rendőrség (PRO, ÁVO, ÁVH) több mint ezer munkatársát sorolja fel név szerint a negyvenes évek második és az ötvenes évek első feléből. A politikai rendőrség természetesen ügynöki hálózatot is működtetett, annak létszáma a munkatársak létszámának sokszorosa lehetett. És akkor még ott voltak az ilyen-olyan szintű párttitkárok és egyéb felelős beosztásban dolgozók, akik emberek sorsáról döntöttek, és magát az úgynevezett Rákosi-rendszert működtették. Mindezek egy részének feltehetőleg vannak leszármazottaik, fiaik, lányaik, unokáik, akik sok egyéb mellett a múlt egy sötét, titokzatos darabját is örökségül kapták, valami "nem kívánt hagyatékot". Ki tudja, szembenéztek-e ezzel a hagyatékkal? Vagy hányan közülük?
Miért lenne fontos a szembenézés? Az utódok ugyan nem felelősek az elődök tetteiért, de maga a felelősségtudat vagy -érzés valahogy hagyományozódik, azt valahogy el kell sajátítani, mégpedig nagyjából úgy, hogy megtapasztaljuk mások felelősségét. Csakhogy ezt absztrakt módon nehéz megtenni, "a történelmi felelősség nem elvont, hanem személyes" - mondja Esterházy Péter, aki a Javított kiadásban elvégezte a szembenézést a maga hagyatékával. Egyfelől bele kell helyezkednünk egy másik emberbe, másfelől meg kell őriznünk a kívülállást, de
nem a szenvtelen kívülállást,
hanem olyasmit, amiért szintén dolgozni kell, például saját szüleinkkel szemben. Ha nem vagyunk képesek megtapasztalni mások, elődeink felelősségét az egyénekre vonatkozó erkölcsi ítélet szintjén, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy saját sorsunkból sem tudunk tanulságot levonni, de a történelemből sem. Persze a történelmi felelősséget közösségi szinten is el kell sajátítani és kezelni kell, de az is csak úgy működik, ha megvan az oda-vissza átjárás.
Koós Anna szülei is szerepelnek Kiszely Gábor jegyzékében: Koós Béla alezredes, Sós Vera százados. Sós Vera 1945-től a BM sajtórendészeti osztályán, majd 1946-tól az ÁVH-nál dolgozott, Szücs Ernő titkárságán. Koós Béla pedig, aki már az illegális mozgalomban is dolgozott (ült is két évet a Margit körúton), alezredesi rangban az ÁVH pártszervezetének a káderese vagy titkára vagy káderes titkára volt (ez nem derül ki egyértelműen) 1949-től 1953-ig.
Koós Anna 1948-ban született. 1976-ban el kellett hagynia az országot az úgynevezett lakásszínház más tagjaival együtt. A színházi csoport előbb Nyugat-Európában dolgozott, majd áttelepült New Yorkba, ahol Squat Theatre néven vált ismertté. Koós Anna 1992-ben járt ismét Budapesten, egy rövid látogatás erejéig. 2001-ben egyik rokona közlése és a Kiszely-könyv jegyzéke nyomán értesül szülei múltjának arról a részéről, amiről ők soha nem beszéltek. Ekkor kezd utánajárni a történetnek: rokonokkal, ismerősökkel, a család barátaival beszélget, visszaemlékezéseket, monográfiákat, forrásműveket olvas, kikéri a dokumentumokat. Az utánajárás eredménye A nem kívánt hagyaték című könyv, amely - idézem szabadon a szerzőt - annak az egyenetlen folyamatnak a leírása, ahogyan szülei tevékenységének, vagyis élettörténeti hagyatékának megismeréséhez eljutott.
Hogy az apa párttitkárként mit csinált az ÁVH-n, arról nem sokat lehet megtudni a szülőkre vonatkozó, függelékben közölt dokumentumokból. 1951-ben egyszer-kétszer kihallgatta Kádárt, de hamar elvették tőle az ügyet, talán nem volt elég erélyes. Egy másik kihallgatót viszont, aki megosztotta vele kételyeit, egy aktívaértekezleten azzal vádolt meg, hogy nem gyűlöli eléggé az ellenséget. Egyébként mellékállásban Szücs ezredesnek írt néha jelentést az ismerőseiről, a dolog bizalmas jellegének megfelelően fedőnéven, akárcsak a felesége.
Szücs ezredes ugyanis, aki mellett az anya dolgozott, nemcsak a koncepciós ügyek "vizsgálatának" egyik kulcsembere volt, hanem a szovjet államvédelemnek is dolgozott: a mindenhová, a párt legfelső vezetésébe is befurakodó trockisták, illetve potenciális trockisták ellen gyűjtött adatokat, hogy egy alkalmas pillanatban (értsd: Sztálin, illetve Rákosi kénye-kedve szerint) le lehessen őket leplezni, de feltehetőleg magának Rákosinak a megfigyelése is a feladatkörébe tartozott, egészen addig, amíg (itthoni és külhoni kegyekből is kiesvén) őt magát le nem fogták és agyon nem verték a kollégái. A Szücs által összegyűjtött adatokat Sós Vera "rakta le" egy páncélszekrénybe, de nem csak ez tartozott a feladatkörébe: a koncepciós ügyekben, például a Rajk-ügyben bizonyos háttérmunkákat kellett végeznie - esténként a megadott utasítások alapján a kivert vallomásokból kipreparálta azokat a neveket vagy ügyeket, akikre vagy amikre a többi áldozatot másnap vallatni kellett. Aztán majdnem bukik Szüccsel, de csak más osztályra helyezik, s végül Péter Gábor "kém- és kártevő bandája" egyik tagjaként tartóztatják le 1953 elején, amikor már a Külügyminisztériumban dolgozik. Péter Gábor ügye cionista összeesküvés koncepciójával indul, aztán Sztálin halála után őt teszik meg a korábbi koncepciós perek fő felelősének. Sós Verát
tizenegy hónap magánzárka
után mondvacsinált vádakkal (külföldre szökés elősegítése - az ÁVH jó pénzért útlevelet adott "tőkés elemeknek" -, illetve jelentési kötelesség megszegése - nem jelentette, hogy Szücs adatokat gyűjt) az előzetes letartóztatással kitöltöttnek vett időre ítélik. Később a rehabilitációs eljárások során még többször előveszik tanúként, és saját ügye is csak 1962-ben zárul felmentéssel.
Két elvakult, megzavarodott, gyáva kommunista képe bontakozik ki előttünk. Amúgy rendes emberek, szerető szülők stb. Mindent megtesznek, amire a párt (az aktuális felettes) utasítja őket, még besúgásra is vállalkoznak, akár a barátaikról is jelentenek kompromittálót, ha kompromittáló van elvárva), mindenütt helytállnak, ahová a párt helyezi őket. Koós Béla aztán az ÁVH-tól a Lapkiadó Vállalathoz kerül, később ifjúsági vonalon dolgozik, 1957-ben például egy ideig a KISZ titkára, végül a tévéhez kerül, nem tudjuk meg, milyen beosztásba, de szolgálati fegyver jár hozzá. Sós Vera 1962-ben azért már önállósítja magát, elvégzi az egyetemet, 1968-ban lelkesedik a prágai tavaszért, és az év őszén az említett szolgálati fegyverrel és gázzal öngyilkos lesz.
Miközben Koós Anna szembenéz a nem kívánt hagyatékkal, tovább is akarja örökíteni azt a saját gyermekeinek (meg persze másokéinak). Ehhez megadja azt a háttértudást is, amely nélkül szülei története a levegőben lógna. A családtörténetek mellett kitérőket tesz a cionista (somér) mozgalomra, amelynek anyja még gimnazistaként, 1945 előtt tagja volt, és az illegális kommunista mozgalomra, amelyben apja a jelek szerint magáévá tette a mindenkire kiterjedő gyanakvást. Ismertetőket olvashatunk az ÁVH történetéről, annak vezetőiről, a koncepciós perekről, valamint sok egyéb másról is (amitől helyenként elég kuszának mutatkozik a könyv szerkezete). Mindezek azonban csak a történetet teszik láthatóbbá, megnyugtató magyarázatot - írja a szerző a könyve végén - nem nyújtanak. Pedig hát a kor és az egyéni történetek vázlatos ismerete is ad valami magyarázatot, csakhogy Koós Anna az emberi cselekedetek megítélhetőségét és az ember szabad akaratát védelmezi (emlékezhetünk, Esterházy Péter is végső soron az ember szabad voltának bizonyítékát látta meg apja történetében).
Mindenképp tiszteletre méltó az a bátor elfogulatlanság, amellyel Koós Anna kimondja a szülők felelősségét saját tetteikért és mindazért, ami abban a korban történt. Megállapítja, hogy anyjának tudnia kellett, hogy a koncepciós ügyek gyanúsítottjai ártatlanok. S hogy a szülein is múlott, hogy működött a gépezet. A bátor elfogulatlanság nyilván Koós Anna alkatából fakad: a könyvből egy makacs igazságkereső embert ismerünk meg benne, aki gyermekeit is arra nevelte Amerikában, hogy "ne hasonulni akarjanak a környezetükhöz, hanem tartsanak kétlépésnyi - kritikus - távolságot". Itt óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ehhez az elfogulatlansághoz hozzátett-e valamit egyfelől a majdnem harmincévi kintlét, másfelől az a már korábban, itthon kialakult lelki távolság a szülőktől, amelyet a könyv szövege alapján némi joggal feltételezhetünk.
Koós Anna ugyanis elmeséli, hogy 1966-ban, amikor érettségizett, apja közölte vele, hogy édesanyja annak idején, 1953-ban nem Moszkvában töltött el hónapokat, amint azt mindaddig elhitették vele és testvéreivel, hanem börtönben volt. Bűne az volt, tette hozzá az apa, hogy túl sokat tudott. Az érettségiző lány
nem kérdezett semmit,
sem az apjától harminc éven keresztül, sem az anyjától, aki pedig akkor még élt, csak két év múlva követett el öngyilkosságot. Az igaz, hogy az ötvenes évek és különösen az ÁVH akkoriban a nyilvánosságban tabutéma volt, de egy anyától még lehetett volna kérdezni. Hogy Koós Anna ezt nem tette meg, arra utal, hogy volt valami zavar a szüleivel való kapcsolatban. Ebben az ügyben nem érdemes (és nem is tudnánk) felelősöket keresni, sőt, talán arra sem kell feltétlenül választ keresni, hogy milyen mellékes összetevői voltak a lényegét tekintve korrekt erkölcsi ítélkezésnek.
Az viszont bizonyosnak látszik, hogy hiányzik valami a történetből: nem szólalnak meg az érintettek. Az anya csak a kihallgatási jegyzőkönyvekben szólal meg, amikor - mint Koós Anna is írja - mindig az elvárásoknak igyekezett megfelelni, az apa tulajdonképpen sehogy. Így aztán nem tudunk meg semmit sem arról, mit kezdtek a szülők a múltjukkal, hogyan próbálták a történteket feldolgozni vagy elfojtani, és hogy az anya halálában szerepet játszott-e ez az egész. Pedig talán ez is hozzátartozik a "nem kívánt hagyaték"-hoz.
Koós Anna mindjárt a bevezetőben leszögezi, hogy nem keresett "pszichológiai 'kórképet'", mert az "úgy viselkedik, mint a kedélyt javító látszatgyógyszer: megnyugtat". Ebben én látok némi rigorozitást. Véleményem szerint a hangulatjavító gyógyszerek sok esetben élni segítenek. És a "pszichológiai kórképnek" sem kell okvetlenül az enyhítő körülmény, netán a mentség gyanújába keverednie, egyszerűen hozzátartozik az élethez, egy ember saját történetéhez, amely akkor is folytatódhat, ha életének egy darabjáról már született valami ítélet.
Könyve végén Koós Anna Hannah Arendtet idézi arról, hogy az ideológia a maga lényegi, totalitarizmusra hajló természete szerint elszakad a valóságtól, függetlenné válik mindenfajta tapasztalattól, s a tényeket a valóságban sehol sem létező, abszolút logikai eljárásba rendezi. Vannak olyan idők, amikor az ideológia csak az emberek kisebb-nagyobb részének a tisztánlátását zavarja meg (gyakran vannak ilyen idők, például napjainkat is lehetne említeni), és vannak idők, amikor az ellenőrizetlen hatalommal párosult, a valóságot (társadalmat) ténylegesen, totálisan átalakítani törekvő ideológia teljesen maga alá gyűri az embereket, miközben azok nemcsak a valósággal veszítik el a kapcsolatukat, hanem az "abszolút logikai eljárásba" vetett bizalmukat is, mert az meg a hatalmi érdekeknek megfelelően akár egyik napról a másikra is megváltozhat. Az utódoknak és az utókornak ilyen esetekben (is) az a feladata, hogy visszahelyezze jogaiba a valóságot, és az emberek tetteit olyan erkölcsi mérce szerint ítélje meg, amely - mondjuk így - független az ideológiától. De nemcsak a megítélés a feladat, hanem - amennyire lehetséges - magát a valóságot, jelen esetben emberek történetét, emberek teljes személyiségét is rekonstruálni kell. Nem biztos, hogy ez ad valami magyarázatot a tettekre, de akkor is.
Két név a jegyzékből. Nem puszta nevek.
Akadémiai Kiadó, 2006, 380 oldal, 2980 Ft
