A könyvnek nemcsak színe, alakja, hanem szaga is van. Ha a boltban kezembe veszek egy-egy példányt, elõször megszagolom: csukva, a gerinc északi részén, a kötés fehér zsinórkájánál az enyv-re emlékszem, a borító vásznának egyforintos vagy fényûzõ szagára, és ha felütöm, a lapok között az ólom szeptember elsejei szagára, amikor elsõ osztályba mentem. Van egy bizonyos algás-csigás szag, amely engem örökké Az utolsó mohikánra fog emlékeztetni. A meséskönyvek, Buratino, A virágszép nádszálkisasszony, a Hetvenhét magyar népmese mind-mind külön szagkontinens: ma is felismerném õket egyenként, rengeteg rossz könyv- és emberszag károsultjaként. Aztán a merített papír, az albumok, atlaszok, képeskönyvek szaga: rokona ez a ceruza- és tintaszagnak, s ha van közös vonás, azt mondanám, olyan szaguk van, mint az õszi tónak. Szagoltál már régi könyveket? Barátom, aki a régi irodalmat kutatja, sokszor beül a könyvtárba, belelapoz vaskos, öreg kötetekbe, és szinte a körme alá gyûjti egyik-másik fóliáns egyszeri szagát. Elegye ez a dohos és penészes árnyalatnak. Elkerülhetetlen, hogy ne szedd magadra, ha bizonyos elmúlt dolgokra kíváncsi vagy. Nehéz lemosni, utána vagy két napig hordja magán az ember. Rendszerint harmadnap tûnik el, amikor más kellemes, uralkodó szagok-kal kerülsz kapcsolatba. Illatokkal. Megesik, hogy a könyv szagát csak egy bolond és finom illat oldja le az ujjaidról. Barátom meséli, hogy õ - mivel sûrûn jár könyvtárba - szinte összenõtt ezzel az ódon szagkeverékkel. 't errõl lehet felismerni. Az ázott könyveknek, úgy tapasztaltam, nincs külön szaguk. Egyszer megnedvesedett vagy ötszáz könyvem. Szárítgattam õket, ápolgattam, forgattam, fújkáltam. A megszáradt könyv szaga kellemetlen, megkergetett hónaljra hasonlít. De aztán, az újraszerzett szárazság késõbbi stádiumaiban, képes visszahódítani rokonszenvünket. Száradt könyvem volt már kvárgli-, kötöttkesztyû-, használt frottírtörülközõ- és izzadttenyér-szagú. Ha belépek egy lakásba, ahol több könyvet tárolnak, kézfogás után kisvártatva a polcokhoz bújok. Más szaga van a földön hosszasan ácsorgó könyveknek, a sokáig leporolatlan, érintetlen könyveknek, mint a polcon napfényt és ujjak hempergetését élvezõ, kiváltságos köteteknek. Az elõbbi csoport zsibbadt teológiai szemináriumok légkörét árasztja, az utóbbi azonban fényesen öregedõ, rendszeresen tornáztatott testet idéz fel. Mint látjuk, a szag nem állandó, hanem változó tulajdonság. Akad polcomon észrevétlenül megkorosodott, megzápult darab, nem nyúltam hozzá legalább húsz éve: röstellem, ennek már a szagát sem ismerem. Ezek zöme nem bõrkötésû könyv: azokat évente egyszer-kétszer leemelem a helyükrõl, ha másért nem, azért, hogy a halott birkát megszagoljam. A Pléiade-sorozat bõrét méterekrõl felismerném, legutóbb véletlenül éppen a Montaigne-köteten illatosítottam meg az ujjaimat. Ezeknél a bõrillat él és uralkodik, a festék, az enyv, más alkotóelemek képtelenek érvényesülni. Még a birka bundáját is az orromban érzem, minden egyes kis szõrszálat, a bégetést, egy nyájat kinn a mezõn. Lehet, hogy a sorozat piros címbetûi is fokozzák illatokban lelt gyönyörûségemet.
Ki tudná elválasztani egymástól az illatok, érintések, simogatások, bibirkálások, könyvvel való közösülések egyes elemeit? Nemcsak a könyvek szaga él bennem, hanem én is élek, szõröstül-bõröstül-szagostul, a könyveimben. Vannak régi, örökölt köteteim, a legrégibb százhuszonhat éves, ezek nem csupán az én egykori szagaimat õrzik, hanem apám, nagyapám, dédapám környezetének a szagát, sõt még a nõkét is, akik közel léptek a kötethez. Ez a kötet, amúgy egy vadászati szakkönyv, halott parfümök emlékét, elmúlt ujjak lenge üzeneteit, évtizedek légkörét zárja magába. Azok a könyvek, amelyeket én magam szereztem, ugyancsak beszívtak valamit egyetemista korom korhely estéinek szagából, a fülledt-füstös albérleti szobák légkörébõl. Szellõztethetsz holnaputánig, egy árnyalatnyi örökre megülepedett a könyvekben az elhalálozott szagvilágból. Makacs a dohányfüst, az tíz körömmel kapaszkodik a könyvekbe. A füst fõleg a függönyöket sodorja veszélybe, de a könyvek is nehezen állnak ellent rohamainak. Én már régen abbahagytam a dohányzást, de a könyveim még mindig dohányoznak. A nikotin és a kátrány nehezen tisztul ki a könyvek szervezetébõl. És mondanom se kell, a vendégek élvezeteit az udvarias, nyájas könyvek nem szokták korlátozni, semmi módon. A szagok természet-rajzát bajos fokról fokra nyomon követni. A kiinduló állapotról, az integrális szagról többnyire van emlékünk, utána azonban minden egyes kötet elindul a maga életútján. Vannak öreg szagok, vannak savanyú leheletû könyvek, vannak sebesült, vérszagú könyvek, vannak veterán kötetek, ezeken már a szag is megtörik, nemcsak a borító, vannak mézszagúvá érett könyvek, kutyabunda szagúak, tavasziak és õsziek. Menj be egy patinás antikváriumba, aztán menj be egy filléres könyvlerakatba, rögtön érzékelni fogod, mi a különbség pokol és paradicsom között. Szagot adni csak az életemmel tudok a könyveknek. Nem szórom be õket értékes parfümmel, nem viszem ki õket együtt a friss levegõre, ritkán végzek közöttük nagytakarítást. Ahogyan élek és létezem, attól kapják meg azt a szagot, amelyet én is enyémnek vallok. A szag a könyv legbensõbb vallomása. Kézbe veszed, elolvasod, eltöprengsz felette, visszateszed a helyére, egy idõ múlva ismét elõveszed. És közben szagoltad. De szagold meg ugyanazt a kiadást más könyvespolcokon, másfajta szagképzõdés feltételei közt. Minden könyv egyedi példánnyá válik, noha kezdetben aligha az. Más a színe használat után, más a kopottsága, oldalának elszürkülése, a sarkok szögletessége, a gerinc lazasága, az alsó rész tisztasága (milyen helyen állt, milyen körülmények között?). És más, semmi kétség, a szaga. Én nem mindig az újonc-szagot kedvelem. Bizonyos kötetek szagához hozzá kell érlelõdni. A hetyke, kamasz szagokat ma már a könyveken sem szeretem. Ahogy mindinkább érett emberek társaságát keresem és élvezem, úgy a könyvek világában is elõnyben részesítem a nem tolakodó, kiegyensúlyozott, szuverén szagokat, amelyek képesek az illat benyomását kelteni. Túl kurta idõt töltünk el itt a földön ahhoz, hogy ne törekedjünk illatokra. Én annyira szeretem a könyveimet, hogy szagukkal együtt tartom számon õket. De egyre többet el is ajándékozok, mint Nyikolaj Gogol. Ha újra találkozom velük idegen környezetben, leveszem, megszagolom, visszateszem õket. Mind az enyém és nem enyém.
Báthori Csaba
