Magyar Narancs: Úgy tûnik, a második világháború a közelmúlt legtöbbet vizsgált, legjobban dokumentált és mitologizált eseménye, amelyrõl könyvek, tanulmányok, memoárok tömkelege született, nem is szólva a számtalan dokumentum- és játékfilmrõl. A magyar honvédség a II. világháborúban címû könyvet forgatva viszont kénytelen arra következtetni az olvasó, hogy eddigi ismeretei nem csupán hamisak, de több értelemben manipuláltak is, amit persze jól magyaráz, hogy a második világháború a szovjet blokkban komoly legitimációs funkcióval bírt.
Ungváry Krisztián: A második világháborúról több okból is rendkívül keveset tudunk. Az egyik ok persze a szovjet megszállás, hiszen fennállt az említett legitimációs funkció, de még megszállás és pártállami diktatúra nélkül is valószínûtlen, hogy a társadalom szívesen reflektált volna a háború kínos oldalaira. Magyarországon nem illett beszélni például a magyar megszálló csapatok által elkövetett atrocitásokról. Holott a kommunistáknak ez remek témát kínált volna, hogy bemutassák a Horthy-fasizmust - ennek kapcsán még többet hazudhattak volna, s akár még több embert végezhettek volna ki. Nem tették - azt mondom, szerencsére, hiszen a kommunista korszakban még a valódi bûnösöket sem tudták tisztességesen elítélni. "riási feladat, hogy a magyar társadalom szembenézzen a világháborús felelõsségünk kérdésével, s ebben segíthet ez a könyv is. A háborút nem csupán csaták sorozataként írom le: a II. világháború sajátossága ugyanis, hogy front és hátország nem különül el. Sok esetben ez utóbbi még rosszabb, mint a front, s a civileket ugyanúgy bevonják a háborúba, mint a katonákat. Ennek örvén nem csupán hadtörténetet, de mentalitástörténetet is írok - ennek viszont nagyon sok borzasztó aspektusa is van, amelyekrõl korábban nem írtak. Hisz a magyar hadtörténészek általában hagyományos módon közelítették meg ezeket a kérdéseket.
MN: Szembenézés, felelõsségre vonás nálunk csupán a 1941-42-es bácskai mészárlások után történt, amelyek az akkori magyar határokon belül, a hátországban, mélyen a front mögött történtek.
UK: Ez részben valóban így van. Viszont Magyarországon 1945 után folyamatosan mûködött valamiféle önreflexió, ami sokkal jelentõsebb mértékû volt, mint például Csehszlovákiában vagy Romániában. Ám ez nem lehetett tökéletes - részben azért, mert nem volt szabadság. Azokat, akiknek reflektálniuk kellett volna saját magukra, a rendszer üldözte, megnyomorította, tönkretette, mint például a volt katonatiszteket. Hogyan is lehetne elvárni például az önmagával való szembenézést attól a volt tiszttõl, akit éppen most szervezett be az ÁVH titkos ügynöknek? A másik probléma abból adódik, hogy bizonyos felismerésekhez szükségeltetik egyfajta kulturális színvonal is. Ez Németország példáján látszik a legjobban. A németek is csak az utóbbi idõben voltak hajlandók szembesülni a ténnyel, hogy a háború alatt úgyszólván minden német városban volt valamilyen koncentrációs tábor, a hadimunkát végzõ zsidó foglyokat nap mint nap keresztülhajtották a városon, s mivel száz méterrõl is érezni lehetett a szagukat, a városlakóknak legalábbis sejteniük kellett: itt állati körülmények között tartanak fogva embereket.
MN: Magyarországon az is bonyolíthatta a helyzetet, hogy többször is "fordult a kocka", mindenki kerülhetett, esetenként többször is, áldozati szerepbe, ezért érezhette úgy is, hogy õ a maga részérõl megfizetett mindenért, illetve neki csak tartoznak.
UK: Errõl van szó. Amikor a kommunizmus alatt hasonló szörnyûségek történnek, vagy ha talán kevésbé rettenetesek is, de mindenesetre az elnyomás folyamatos - ilyen helyzetben lehetetlen arra reflektálni, hogy mi történt tíz évvel korábban.
MN: Ráadásul 1944-45-ben az országon szép lassan keresztülment a front, annak minden borzalmával együtt, s a lakosság kénytelen volt elszenvedni a szovjet csapatok barbarizmusát és kegyetlenségét.
UK: Errõl sem lehetett beszélni, ráadásul arról sem, hogy a szovjet hadsereg nemcsak Magyarországot nem szabadította fel, hanem a saját országát sem. A legjobb példa erre Sztálingrád, ahol a német védõsereg 30-40 százaléka szovjet állampolgárokból állt, s mint a szovjet belügyi iratokból kiderül, egészen 1943 márciusáig voltak a városban utcai harcok azokkal a szerencsétlenekkel, akik német segédszolgálatosként nem számíthattak kegyelemre. E jelentések szerint a helyi fiatalság túlságosan is szimpatizál a német hadsereggel, mondván, hogy a német katonák rendesek, tiszták és még enni is kapnak tõlük, s hogy a németek alatt nem volt annyi rablás, erõszak, mint amennyit a szovjet csapatok elkövettek.
MN: Az egyik leginkább közkeletû megállapítás szerint a magyar haderõ felkészületlenül lépett be a világháborúba. A fegyverzet tekintetében nyilvánvaló az elmaradás - ahogy írod, a magyar megszálló csapatokkal szemben sokszor még a partizánok is elõnyben voltak. De vajon mennyire volt felkészült a tisztikar?
UK: Semennyire sem volt felkészült, nem is lehetett, hiszen a magyar vezérkar a szomszédos országok és nem egy nagyhatalom ellen készítette fel a honvédséget. Csakis politikai okokkal magyarázható a háborúba való belépésünk. A magyar vezetõk abban bíztak, hogy a szovjet hadsereg a németek csapásai alatt magától széthullik, s a magyar csapatok nem kényszerülnek különösebb erõfeszítésekre, ám, mint tudjuk, nem így történt. Megállapítható, hogy katonai szempontból a hadba lépés elképesztõ felelõtlenség volt.
MN: Vajon mennyire volt átitatva szélsõjobboldali eszmékkel a magyar katonai vezetés? A magyar vezérkarról már számos kortárs is úgy vélekedett, hogy abban döntõ a nyilasok befolyása.
UK: A vezérkar politizáló része igen fogékony volt a szélsõséges eszmék iránt. Kommunisták néhány kivétellel (õket családi kapcsolataik, például zsidó feleségük miatt mintegy kitaszította magából a testület) nem lehettek - egyébként is a kommunizmus gondolatát Magyarországon a 19-es kommün teljességgel diszkreditálta. Ezért többnyire szélsõjobboldali megoldásokban gondolkodtak. A magyar vezérkar tipikusan olyan testület, amely elsõ generációs értelmiségiekbõl állt - általában szegény szülõk gyermekei kerültek be, akiknek ez kínálta a társadalmi felemelkedést. Mindez sajátos szociálforradalmár meggyõzõdéssel társult - ez vezeti õket a nyilasokhoz. Persze mindez nem vonatkozik az egész vezérkari állományra - például Kádár Gyula vezérkari tiszt nem rasszistaként volt antifasiszta: ez kivételesnek számított, elvégre sokszor még a németelleneseket is az vezérelte, hogy az adott szituációban veszélyesebbnek tartották õket, mint a zsidókat.
MN: Különösen az 1944 októberi kiugrás kudarcát szokták azzal magyarázni, hogy nácibarát vagy kifejezetten nyilas érzelmû tisztikarral lehetetlen volt végrehajtatni még a kormányzói utasításokat is.
UK: Nemcsak a vezérkar, de az egyszerû csapattisztek sem szívesen vállalták a kiugrást - ne felejtsük, hogy nem az amerikai hadsereg állt szemben velük, az oroszok oldalára kellett volna átállni. Más volt a helyzet a legénységgel - a korabeli katonai iratokban is megjelenik, hogy az egyszerû földmûvesekbõl álló legénység nem fél kellõképpen a szovjettõl, mert nincs veszítenivalója. Ellenben ha valakinek némi vagyona is volt, pláne járt korábban a Szovjetunióban, el tudta képzelni, mi következik az oroszok bejövetele után - s fatális módon várakozásaiban nem is kellett csalódnia. Mivel a tisztikar egyáltalán nem akarta a szovjetek oldalára való átállást, a kiugrás csak akkor lett volna megvalósítható, ha a legfelsõbb politika nagyon ügyesen irányítja ezeket az embereket. Ez azonban nem történt meg. Sõt, 1945 januárjától német szempontból a világháború fõ hadszíntere lesz Magyarország.
MN: Tényleg a zalai kõolaj miatt tartották magukat ilyen szívósan németek?
UK: Hitler gazdasági stratégaként úgy fogalmazott: ameddig van olaja, addig tud a háborúban offenzív lenni. Magyarországon mûködött szinte az utolsó, még a németeknek termelõ olajmezõ, éppen ezért Hitler úgy gondolta, hogy Berlin elveszte sem olyan nagy baj, mint az olajmezõké - utóbbi esetben ugyanis vége a háborúnak. A saját logikája szerint igaza volt, hiszen a német hadsereg akkor volt ütõképes és akkor tudott a szövetségeseknek szörnyû veszteségeket okozni, amikor merész harckocsitámadásokat indított. A magyar kõolajkészletek olyan jelentõsek voltak, hogy ezekbõl teljesen el lehetett látni az ide települt német páncélos hadsereget, s még a szomszédos hadseregeknek is jutott valamennyi. Ezt leszámítva sehol sem volt már benzin, a mûbenzin-gyárakat az angolszászok addigra már szisztematikusan szétbombázták, a német hadosztályokat gyalogosítani és lovasítani kellett, s visszavonuláskor egymás után robbantották fel a drága harceszközöket. Ha az volt a cél, hogy minél tovább tartson a háború, úgy ebbõl a szempontból kulcsfontosságú volt a magyar hadszíntér.
MN: Gondolom, ez magyarázza, miért védték olyan sokáig Budapestet, annak teljes pusztulása árán is. Bécset ehhez képest pár nap alatt feladták...
UK: Igen, hiszen akkor már minden mindegy volt. Ami nagyon furcsa és szinte megmagyarázhatatlan, hogy az angolszász légierõ miért nem bombázta egészen 1945 márciusáig a magyar olajfinomítókat. A jelek szerint hadászati szempont volt, hogy Drezda elhamvadjon, és öregek és csecsemõk pusztuljanak el - a magyar olajfinomítók ehhez képest nem voltak érdekesek. A komáromi olajfinomítót végül néhány nappal a szovjet katonák megjelenése elõtt bombázták le. A magyar olaj tette lehetõvé, hogy a Vörös Hadsereg még a háború utolsó hónapjaiban is igen súlyos sebeket kapjon, s 1944 decemberében az ardenneki offenzíva is addig tartott, amíg el nem fogyott a magyar üzemanyag.
MN: Máig élõ mitologikus elem, hogy a háború alatt szinte mindenbõl a németek gyártották a legkorszerûbb fegyvereket a Kalasnyikov elõdjének tekinthetõ Sturmgewehrtõl a villámgéppuskán keresztül a Tigris tankig és a sugárhajtású vadászgépekig.
UK: Valóban, 1942-43-tól a németek technikai elõnye nagyon komoly volt a szovjetekkel szemben - ugyanakkor az angolszászok viszonylatában ez a bizonyos elõny, mondjuk a légierõt vagy a gyalogsági fegyvereket tekintve, 1943-tól már nem létezik.
MN: Viszont az oroszok jóval többet gyártottak mindenbõl.
UK: Pontosan.
MN: Ezzel szemben a németek nem nagyon törekedtek arra, hogy ezt a korszerû fegyverzetet megosszák magyar szövetségeseikkel.
UK: Repülõgépet még csak-csak adtak, elvégre a magyar légierõnek nagyon jó híre volt. A magyar honvédség egyéb részeit nem nagyon látták el. Egészen 1944 õszéig a magyarok geostratégiai helyi értéke sokkal alacsonyabb volt, mint a románoké - s nemcsak õk, de még a bolgárok is sokkal több korszerû fegyvert kaptak, mint a magyar honvédség. Azt se felejtsük el, hogy a térségben a német után a magyar hadiipar volt a legjobb. Például egyedül mi gyártottunk saját fejlesztésû harckocsit, pedig ez nagyon komoly technikai hátteret igényel. Ezenkívül a magyar hadiipar úgyszólván minden fegyvert elõ tudott állítani. A németek már csak ezért sem szállítottak fegyvert nekünk - gondolták: gyártsák csak le maguknak a magyarok. A magyar hadiipari kapacitás azt is lehetõvé tette, hogy a németek felé beszállítói bérmunkát vállaljanak.
MN: Mennyire volt felkészülve a magyar honvédség arra, hogy megszálló hadseregként mûködjön - persze tudjuk, egy iszonyatos partizánháborúra nem lehet felkészülni, különösen az ott történt, akár általuk elkövetett tömeges atrocitásokra.
UK: A magyar megszálló erõ partizánháborúra semennyire sem volt felkészülve, s még a lehetõ-ségekhez képest is a lehetõ legrosszabbul mûködött. Olyan állományt küldtek ki, hiányos fegyverzettel, amelynek esélye sem nyílt, hogy a partizánháborúban sikereket érjen el. A legénység nagy része idõs, tartalékos, 60 százalékban nemzetiségi (román, rutén, szlovák) anyanyelvû, a tisztikar szintén tartalékosokból állt, akik semmilyen kiképzést sem kaptak erre a speciális esetre. Partizánháborút, mint tudjuk, csak a gerillamódszerek átvételével, kommandóakciók végrehajtásával lehet sikeresen megvívni - ehhez mozgékonyság, jó fegyverzet és nehézfegyverek kellenek -, nos, ez mind hiányzott. Ezért a magyar megszálló erõk csak a lehetõ legszörnyûbb módon, a felperzselt föld taktikájával tudtak harcolni.
MN: Ez annyit tesz, hogy számos esetben mindenkit kivégeztek, aki úgymond gyanús volt?
UK: Így van, bár itt is nyilván voltak különbségek az egyes alakulatok között - mindenesetre ez magyarázza, miért volt olyan szörnyû a magyar megszállás. Ráadásul a katonák politikailag sem voltak felkészítve arra, ami ott rájuk várt.
MN: Nem tudták eldönteni, hogy a helyi lakosságot a bolsevik elnyomás alól felszabadítandó népességként kell-e kezelni vagy - a korabeli propaganda hangvételét felidézve - a zsidó komisszárok által feltüzelt barbár és ellenséges bandaként?
UK: Így van, s e kérdésben a németek sem tudtak dûlõre jutni. Mivel számos, egymással ellentétes hivatalos direktíva létezett, így általában a helyi erõviszonyok határoztak arról, miként is kezeljék a polgári lakosságot.
MN: Ráadásul a magyar megszállási zóna etnikailag igen vegyes összetételû volt: egészen legyilkolásukig igen nagy számban éltek itt zsidók - akiket mindenki halálra szánt -, továbbá ukránok és lengyelek, akik egymással is véres, népirtással kísért polgárháborút vívtak a front mögött.
UK: Hajlamosak vagyunk valamirõl elfeledkezni: ha például a magyar megszálló csapatok nem vonultak volna be egy területre, a helyi lakosság akkor is gyilkolta volna egymást. Mindenki gyûlölt mindenkit, s az egész galíciai térség olyan volt, mint egy fortyogó üst. Már a háború elején számtalan helyen törtek ki pogromok. Ezeknek általában az volt a kiváltó oka, hogy a szovjet belügyi csapatok a kivonulás elõtt legyilkolták a börtönök foglyait - amiért a helyi lakosság egy része a zsidókat tette felelõssé. A Lembergbe bevonuló németeket rettenetes hullaszag fogadta, hiszen a több ezer legyilkolt teteme ott oszladozott a börtönben, miközben már zajlott a pogrom, ölték a zsidókat. Ilyen viszonyokra nemhogy a magyarok, de a világ többi hadserege sem lehetett felkészülve.
MN: A magyar megszálló erõk helyzetüknél fogva számtalanszor lehettek tanúi a helyi zsidók lemészárlásának, az Einsatzgruppék szisztematikus tömeggyilkossá-gainak.
UK: Ha arra vagyunk kíváncsiak, mennyit tudhattak itthon a háború alatt a holokausztról, akkor érdemes megvizsgálni, hogy mit láthattak ebbõl a magyar megszálló csapatok. Nos, úgyszólván mindent - sõt, nemcsak láttak, de fényképeztek is, majd a fotókat itthon másoknak, ismerõseiknek, rokonaiknak is megmutatták. A csapatok parancsnokai még többet tudtak, s nyilvánvaló, hogy ezt végül Magyarországra is jelentették. Ezek alapján biztosan állítható, hogy a magyar vezérkar minderrõl tudott, s csak az a kérdés, hogy ennek ismeretében miként cselekedett a továbbiakban. A tömeggyilkosságok tanúi ezt is többféleképpen élték meg. Igazán elszomorító, amikor egy katona a teljes részvétlenség hangján ír haza az ott látott borzalmakról - míg egy másik mindezt megrendülten, morális felháborodással éli meg.
Barotányi Zoltán
