Pár hete Martin Dempsey tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottsága vezetőjeként arról tárgyalt Mohammad Asraf Gáni afgán elnökkel, hogy Afganisztánt a közép-ázsiai radikális iszlám elleni fellépés katonai központjává kell tenni. Minthogy a tárgyalásokról közreadott információk eléggé hiányosak voltak, csak találgatni lehet. Egy tálibellenes fellépés nyilvánvalóan az elsődleges célok között lehet… de nagy kérdés, hogy fegyveres felkészüléshez hátteret nyújtó kormányközi hálózatok vajon hasonló célpontnak tekintik-e a közép-ázsiai országokban – volt szovjet tagköztársaságokról van szó – fel-feltünedező Iszlám Államhoz kötődő erőket is?
| ||
Mit akar Obama?
Az sem világos, hogy Dempsey terve vajon érinti-e Barack Obama eddigi stratégiáját, vagyis az Egyesült Államok fel akarná-e adni azon elhatározását, miszerint 2016 végéig kivonja minden katonáját Afganisztánból? Mert ha minden marad a régiben, nehéz elképzelni, hogy kik fogják a műveleteket az amerikaiak helyett megtervezni és levezényelni. Az afgán hadsereg nyilvánvalóan képtelen lenne rá.
Ezzel az afgán politikai vezetés is tisztában van. Nem véletlenül folynak intenzív tárgyalások – pakisztáni közvetítéssel – Kabul és a tálib vezetők között.
A mollah halott rég
Mindeközben más is történt a térségben. A pakisztáni Quettában székelő tálib súra – a hét legbefolyásosabb vallási és szellemi vezető – megerősítette a tálib mozgalom alapítójának és eddigi vezetőjének, Omár mollah halálhírét, és azt is, hogy egyhangúlag megválasztották az új vezetőt, Omár eddigi helyettesét, Aktár Manszúr mollahot a mozgalom emírjének. Talány, hogy miért most jelentették be a hírt, hisz időközben kiszivárgott, hogy Omár nem most, hanem 2013-ban hunyt el egy karacsi kórházban – ágyban, párnák között. Vagyis – akárcsak Oszama bin Laden esetében, akit 2011-ben likvidált a pakisztáni üdülőövezetek egyikében található Abodabadban egy amerikai különleges egység – Omár hollétéről és mozgásáról a pakisztáni titkosszolgálatnál senki sem tudott többet. Ugyanez nagy bizonyossággal elmondható Manszúrról is, sőt bizonyos jelek arra utalnak, hogy az események alakításában Islamabadnak továbbra is kulcsszerepe van. Sőt Pekingnek is.
A Xinhua hírügynökség, miként a pakisztáni források is, Manszúrt igen mérsékelt politikusként említik, aki – elődjével ellentétben – mindenképp megegyezésre törekszik Kabullal. Az állításban lehet némi igazság, hisz az afgán fővárosra nehezedő nyomás Omár halála óta csökkent, miként általában a tálib aktivitás is. Az, hogy Manszúr megválasztásának bejelentését követően – vagyis az elmúlt két hétben – mégis megszaporodtak a merényletek a fővárosban, éppenséggel meg is erősítheti a fenti állítást, elvégre a súra ugyan Manszúrt egyhangúlag választotta meg, de akadnak befolyásos tálib személyek, akik ellenzik az egyezkedést az afgán rezsimmel, s erőteljesebb harcot szeretnének folytatni ellene.
| ||
A Manszúrt favorizáló Islamabad és Peking nyilvánvalóan azt szeretné elérni, hogy a tálibokat egy mérsékelt személy vezesse, akivel nagyobb esély van sikeres megállapodásra, egyben személye meg is oszthatja a fanatikus tábort, épp mérsékelt magatartásával. A megosztottság pedig gyengít.
Ám a pakisztániaknak és a kínaiaknak láthatóan egyéb céljaik is vannak: ha megállapodás születik az afgán rezsim és a tálibok között, akkor nincs szükség a térségben amerikai jelenlétre. Ezért is ünnepelték oly látványosan az érintettek Obama ama döntését, hogy valamennyi katonáját kivonja innen. Ám ha ez így van, vajon garantálható-e a stabil béke?
Amerika nélkül
Dempsey kabuli tárgyalásai azt mutatják, hogy az afgánok, s bizonyos értelemben az amerikaiak is egészen biztosak, hogy egy efféle békére semmi kilátás. Egyrészt az afgán hadsereg és a biztonsági szervek ehhez túl gyengék. Másfelől a tálibok világképébe nem illik, hogy feladják a radikális iszlámkormányzást, s hogy elfogadjanak egy szekuláris államot, lett légyen az akármennyire is alkalmazkodó.
Manszúr eszmevilágáról nem tudunk sokat; nem feltétlenül mérvadó, hogy megválasztását követően kijelentette: „a harcot tovább fogjuk folytatni”. Elvégre mi mást is mondhatott volna, ha el akarja magát fogadtatni a radikális elemekkel is? Ám ez is mutatja: vagy maga is radikalizmusra kényszerül majd, mert ha nem, nagyon gyorsan félreállítják, helyére számtalan új jelentkező akad.
Ebből a szempontból mérlegelve a helyzetet, Islamabad és Peking legalább annyira foglya a helyzetnek, mint maga az új tálib vezető. Az a stratégia pedig, mellyel szeretnének a térségtől messzi tudni minden más nagyhatalmi erőt – elsősorban az amerikaiakét –, meglehetősen kockázatos. Még önmagukra nézve is.
Már a közép-ázsiai volt szovjet térségben is fel-feltünedező ISIS-szimpatizáns erők könnyen kapcsolatokat találhatnak az hszincsiang–ujgur területek szeparatistáival, nem is beszélve azokról a kihívásokról, melyek Pakisztánra várnának, ha a tálibok ismét kezdeményezők lesznek, s megnyílnak előttük az ISIS tartalékai. A Közel-Keletről (Szíria, Irak) az ISIS kiszorulóban van, természetes, mi több, logikus lesz vezetőik számára, hogy Közép-Ázsiába, beleértve Afganisztánt és Pakisztánt, húzódjanak vissza.
Talányos továbbá az a visszafogottság, mellyel a kérdéshez az oroszok viszonyulnak. Pár évvel ezelőtt az orosz titkosszolgálat emberei otthonosabban mozogtak Pakisztánban, mint a tulajdonképpen pakisztáni szövetségesnek tekintett CIA. Az, hogy ma nem ezt tapasztaljuk, s politikai szinten is Moszkva inkább kivár, mindebből arra lehet következtetni, hogy távol akarja tartani magától az itteni problémákat, s beletörődik abba, hogy azok megoldásán – és ezzel párhuzamosan az ezzel megszerezhető befolyáson – mások, Washington és Peking osztozzon.
A szerző a DK elnökségi tagja.
