A lopott jószág sorsa - Diktátorok pénzügyei

  • B. Simon Krisztián
  • 2015. augusztus 12.

Külpol

Mi történik a diktátorok összelopott pénzével, miután megbuktak? Megtarthatják? Visszakerül a jogos tulajdonosukhoz? Vagy valaki más lenyúlja? Ennek néztünk utána friss nemzetközi példák alapján.

2010 telétől Tunézia, Jemen, Líbia, Egyiptom és több más arab ország nagyvárosainak utcáit elözönlötték az elnyomás ellen tiltakozó tömegek. A nyugati sajtóban ezzel egy időben spekulációk jelentek meg az autoriter arab vezetők bukásáról, a nyugati hatóságok és bankok pedig azon nyomban zárolni kezdték jó néhány közel-keleti vezető, illetve családtagjaik bankszámláit. A helyes kifejezés a kezdték: a lopott pénz ugyanis nagyon nehezen találja meg az útját a megkárosított országokba. A líbiai nyomozók például még hónapokkal Kadhafi halála után is arról számoltak be, hogy csak Svájcban több tízmilliárd dollárnyi, illegitim módon szerzett vagyon található olyan, elsőre rendben lévőnek tűnő bankszámlákon, amelyeket a hatóságok egyáltalán nem ellenőriztek – írta a New York Times.

Szerény próbálkozások

A Világbank becslése szerint évente 20–40 milliárd dollárnyi lopott pénz hagyja el a fejlődő országokat. Az Afrikai Unió szerint ennél is többről van szó, csak Afrikából évi 50 milliárd dollárt visznek ki illegális úton – de akármennyi is a végösszeg, csak a töredékét sikerül azonosítani és visszajuttatni oda, ahonnan származik. Az OECD-országok 2010 és 2012 között mindösszesen 1,4 milliárd dollárnyi összeget zároltak bankszámlákon korrupciógyanú miatt, ami még mindig haladás a korábbi évekhez képest; Svájc pedig büszkén számolt be nemrég arról, hogy az elmúlt 25 évben összesen 2 milliárd dollár körüli összeget irányított vissza fejlődő országoknak az illegitim módon felhalmozott vagyonokból.

És akkor fogtam az egészet, és elvittem Svájcba (Mubarak és Kadhafi fénykorukban)

És akkor fogtam az egészet, és elvittem Svájcba (Mubarak és Kadhafi fénykorukban)

Fotó: Amr Nabil / MTI/AP

A többi meg azoké maradt, akik a pénzeket eltulajdonították.

Ennek több oka is lehet. Az érintett hatóságok nehezen értenek szót egymással; a bankoknak sem áll érdekükben, hogy minél többet visszaadjanak a náluk tárolt pénzből; sőt, sokszor maguk a meglopottak sem gebeszkednek azért, hogy visszaszerezzék az őket illető pénzt. Hoszni Mubarak elnök bukása után az egyiptomi hatóságok például arról számoltak be, hogy 2 milliárd dollárt remélnek behajtani – ez pedig csak a töredéke a hűtlenül kezelt vagyonnak. Az Afrikai Unió több mint százmilliárd dollárra becsüli az 1970 és 2008 között Egyiptomból kiszipkázott pénzmennyiséget, és e 38 évből 27 Mubarak elnökségére esik. Ráadásul a The Guardiannek Amaney Jamal, a Princeton Egyetem professzora azt mondta, a Mubarak család akár hetvenmilliárd dolláros vagyonnal is rendelkezhet, melynek jelentős részéhez a virgonc zsarnok illegitim módon juthatott hozzá. (A Forbes ezt az összeget kétes információnak nevezte, mondván, így Hoszni Mubarak lett volna a világ második leggazdagabb embere, ami elképzelhetetlen.) Zín el-Abidín ben-Ali tunéziai elnök sem rongyolódott le a hatalomban eltöltött évek alatt: tágabb családja a tunéziai gazdaság 30-40 százalékát birtokolta, és legalább 10 milliárd dollárnyi vagyont halmozott fel politikai befolyását felhasználva. Moammer Kadhafinak, a 2011-ben meggyilkolt líbiai diktátornak sem ment rosszul, ezt abból is lehet sejteni, hogy évről évre több milliárd dolláros különbségek voltak Líbia olajbevételei és az államkasszában megjelenő összegek között.

Az „arab tavasz” óta minden­esetre szállingóznak némi pénzek ezen országok új kormányaihoz. Így például a líbiai hatóságok tulajdonába került Szádi el-Kadhafi, a diktátor fiának észak-londoni, 15 millió dollárt érő háza, a tunéziai állam pedig Franciaországban és Svájcban birtokolhat egy-egy repülőgépet, amelyek korábban Ben-Ali elnök tulajdonában álltak. Tunéziába néhány tízmillió dollárnyi készpénz is érkezett. A kimenekített milliárdokhoz képest azonban ez nem sok. A Reuters arról számolt be, hogy a svájci hatóságok kilátásba helyezték: visszajuttatnak közel 800 millió dollárt Egyiptomnak, Tunézia esetében pedig felmerült, hogy a diktátor Svájcban lefoglalt 60 millió dollárjából 40 milliót hamarosan folyósítanak. Ezt Valentin Zellweger, a svájci külügyminisztérium nemzetközi jogi osztályának vezetője rekordgyorsaságúnak nevezte, hiszen sokszor évtizedekig is elhúzódik egy ilyen eljárás.

Miért ilyen nehéz?

Az összelopott vagy összeügyeskedett pénzeket a közel-keleti autokraták többnyire külföldi bankszámlákon helyezték el, vagy épp francia és brit ingatlanokba fektették. Ben-Ali jó befektetésnek tartotta a sportkocsikat és a versenylovakat is, Líbiában pedig külföldi partnercégekkel mosatták tisztára a pénzt. Amikor egy számlán vagy egy pénzmosásra berendezkedett cégen belül a korrupciós pénzek legális bevételekkel keverednek, azokat nagyon nehéz kettéválasztani, és így zárolni – számoltak be szakértők.

Ráadásul a legtöbb diktátornak már a hatalomra kerülése előtt megvannak a gazdagodás bejáratott csatornái – vélekedett a Narancsnak Randall Holcombe, a Florida State University közgazdászprofesszora, aki szerint a legtöbb diktátor bár csalással és a hatalommal való visszaélés útján gazdagodott meg, vagyonának nagy részét jóval kormányra kerülése előtt összeszedte. A teljhatalmat inkább saját ambícióinak kielégítése és a felhalmozott javak megvédése érdekében ragadja magához – meg persze azért, hogy családjának és bizalmasainak is lehetőséget biztosítson a gyarapodásra. Mubarak például már katonatisztként szépen megszedte magát: Egyiptomban ugyanis a külföldi befektetőknek és cégeknek nagyjából húszszázalékos tulajdonrész erejéig be kell venni egy helyi partnert a vállalkozásba – állítja Christopher Davidson, a Durham Egyetem professzora. Egy befolyásos egyiptomi katonatisztnél vagy annak családtagjainál pedig ki kívánhatna jobb üzlettársat?

Jó precedens nincs egyelőre a helyzet kezelésére, mondta a Narancsnak Maud Perdriel-Vaissière ügyvéd, aki több tulajdon-visszaszerzési ügyben is részt vett. Szerinte sok esetben egyáltalán nem sikerült vagyont visszajuttatni a kárvallott országoknak, például Joseph-Désiré Mobutu zaire-i diktátor vagy Jean-Claude Duvalier haiti elnök bukása után. Slobodan Milošević – a legendák szerint – ciprusi és/vagy orosz bankokba menekített összegeinek is csak bottal ütötték belgrádi utódai a nyomát, vagy még azzal sem. Ráadásul az utóvizsgálatok azt mutatják, hogy a visszaszolgáltatott pénzek körül is gyakran felmerül a korrupció gyanúja – amit visszaszereznek az egyik korrupt vezetőtől, azt utódjának a holdudvara vághatja zsebre. Az sem ritka, hogy az új rezsim azért tétlenkedik, mert attól fél, hogy ha ő most elszámoltat, akkor utóbb ővele is ezt fogják tenni.

A kevés sikeres ügyek egyikével Nigéria büszkélkedhet. A kormánynak Sani Abacha 1998-as halálát követően, közel két évtizednyi huzavona után sikerült valamivel több mint egymilliárd dollárt visszaszereznie. Abacha a hatalomra kerülése és hirtelen halála között eltelt röpke öt évben a Transparency International becslése szerint három–öt milliárd dollár közötti összeget lophatott el. Halála után a felesége 38, készpénzzel tömött táskával próbálta elhagyni az országot.

Kazahsztánt is pozitív példaként hozta fel Perdriel-Vaissière, még ha az eset inkább vicces is, mint komolyan vehető. Nurszultan Nazarbajev elnök ugyanis önmagát buktatta le, amikor egy ellenlábasát bemártotta a svájci bankfelügyeletnél. A felügyelet ezek után hivatalból eljárást indított az elnök ellen is, és úgy ítélte, hogy a vagyona eredete körül fennáll a korrupció gyanúja – végül 116 millió dollárt juttattak vissza Kazahsztánba. Nazarbajev elnök azonban sem addig, sem azóta nem bukott meg, sőt, a legjobb egészségnek és vidám teljhatalomnak örvend: így a pénzt, mondhatni, neki küldték volna vissza. Végül a svájciak egy alapítványt hoztak létre a létminimum alatt élő kazahsztániak megsegítésére.

Tétlenségre ítélve

Ali bin Fetais Al Marri, az ENSZ lopott tulajdon visszaszerzésével foglalkozó megbízottja áprilisban arról beszélt egy katari konferencián, hogy az arab tavaszt követően mindössze pár tízmillió dollárt és néhány ingatlant sikerült visszaszolgáltatni. E sovány eredmény részben annak a következménye, hogy az új kormányok nemigen voltak együttműködők, sokszor csupán annyira tellett tőlük, hogy levelet írtak azon országok vezetőinek, ahol a rabolt vagyont sejtették, és reménykedtek, hogy majd azok segítenek nekik a pénzeket visszaszerezni. Pedig a hivatalos út ennél bonyolultabb, amint azt Gillian Dell, a Transparency International szakértője a Narancsnak elmagyarázta. Az új kormánynak bizonyítékokkal kell előállnia a másik országokban letétbe helyezett pénzek illegitim mivoltáról. Az ügyészeknek ilyenkor azonosítani kell a strómanokat, majd bizonyítani azt is, hogy egy-egy üzletnek a valós haszonélvezője a korrupt politikus. Ráadásul csak az állami pénzeket tudják visszajuttatni az adott országba; ha magánemberektől vagy
-cégektől loptak a diktátorok és a bizalmasaik, azzal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Al Marrinak például csak egy komolyabb sikere volt: 2013 áprilisában átnyújtott egy 29 millió dolláros csekket Tunézia akkori átmeneti elnökének, Monszef Marzúkinak. A pénz feltehetőleg Ben Ali feleségének bejrúti számlájáról származott.

Nemegyszer a nyugati hatóságok látszatcselekvésekre korlátozzák erőfeszítéseiket. Az Egyesült Királyságban például három nappal Mubarak bukása után, 2011. február 14-én jelentette be William Hague brit külügyminiszter, hogy együtt fog működni az egyiptomi hatóságokkal – ehhez képest ott és az EU többi tagállamában is további 37 napba tellett, mire sikerült a Mubarak család és az egykori miniszterek bankszámláit befagyasztani – írja a BBC; és ki is hagytak egy sor nyilván­valóan Mubarak-közeli tulajdont. Így például a Mubarak kisebbik fia, Dzsamál által alapított Medinvest Associates vállalkozás, amelyet akkoriban egy Mubarak-közeli ciprusi cég tulajdonolt, zavartalanul működhetett, amíg 11 hónappal a szankciók kivetése után fel nem számolta magát. Dzsamál 12 millió dollárt érő londoni házát sem akarta senki elkobozni.

Perdriel-Vaissière szerint a helyzetet nehezíti, hogy külföldről nem lehet bűnügyi eljárást indítani még hatalmon lévő politikusok ellen, hiszen védi őket a nemzetközi immunitás; így például a svájci bankokban hiába kezelik külön kategóriaként (PEP – politically exposed person) a milliókat letétbe helyező vezető politikusokat, ez aligha gátolja a lopott pénzek Svájcba menekítését. Mire a politikus megbukna, a pénzekről már senki nem tudja bizonyítani, hogy azok nem makulátlanul tiszták. Főleg, hogy az ügymenetet olykor maguk a pénzintézetek is segítik. A HSBC bank svájci leányvállalatáról például nemrégiben kiderült, hogy a szabályozás ellenére munkatársai tanácsokkal látták el többek között Basar al-Asszád szíriai elnököt és Hoszni Mubarakot, hogyan helyezzék úgy letétbe a pénzeiket, hogy a vagyont ne lehessen hozzájuk visszavezetni.

Követhetetlen pénzügyek

Perdriel-Vaissière az időzítés fontosságát is említette: „Minél tovább várunk, annál nehezebb megtalálni és visszaszolgáltatni a pénzeket. Ilyenkor ugyanis megsemmisítik a bizonyítékokat, és előfordulhat, hogy a tanúk is meghalnak.” A The New York Times emlékeztet arra, hogy Sukri Ganem egykori líbiai olajügyi minisztert, miután Bécsbe menekült, holtan találták a Dunában. A miniszter hivatali ideje alatt többször panaszkodott amiatt, hogy Kadhafi gyerekei személyes bankjukként használják a líbiai olajvállalatot, a halála előtt pár nappal pedig, úgy tudni, felajánlotta az új líbiai vezetésnek, hogy elmesél mindent Kadhafiék ügyleteiről.

A líbiai államnak papíron 160 milliárd dollárja volt külföldön Kadhafi bukásakor, de hogy ténylegesen is ennyiről van-e szó, és hogy a pénz tételesen hol található, azt csak Basír Száleh Basír, a Líbiai Afrikai Portfólió (LAP) egykori vezetője tudhatja. Ez a befektetési alap forgatta a líbiai olajbevételeket; bevásárolta magát egy rakás afrikai hotelbe és cégbe, de befektetett Ukrajnában és Fehéroroszországban is. Ha Basír előkerülne, úgy vélik, rajta keresztül a hatóságok legalább hétmilliárd dollárhoz férhetnének hozzá.

Basír azért lehetett e pénzek mindenható ura, mert a portfólióért Líbiában semmilyen felügyeleti szerv nem felelt, és könyvvizsgálatnak sem kellett alávetni, így senki nem tudja, pontosan mennyi pénz folyt ki onnan, és hová. Ráadásul a LAP vezetője arról is tudna mesélni, milyen üzleteket kötött Nicolas Sarkozy egykori francia elnök Kadhafival – korábban felmerült ugyanis, hogy Sarkozy kampányát a líbiai diktátor finanszírozta 2007-ben. Nagy valószínűséggel a 2008-ban elhunyt szélsőjobboldai osztrák Jörg Haider is kapott tőle pénzt. Ám erre aligha derül már fény, mert Basírt mintha elnyelte volna a föld; egyes spekulációk szerint Párizsban rejtegetik a jóakarói.

Amikor ennyire átláthatatlan a helyzet, és a hatóságok keze is meg van kötve, könnyen előfordul, hogy a lopott tulajdonra más államok csapnak le. A pár éve még 75 százalékban líbiai tulajdonú Zamtel, Zambia legnagyobb telefoncége is zambiai állami tulajdonba került Kadhafi bukása után, mivel Líbia nem lépett időben. A líbiai portfólió tulajdonában lévő GreenN kommunikációs vállalat most pereskedik a zambiai kormánnyal, hogy a pénzből valamennyi visszajusson hozzá.

Egyiptomban sem sokkal világosabb, hogy az állam pontosan mennyi pénzből és hogyan gazdálkodik – derül ki az Africa Confidential című brit lap friss riportjából, amely rögtön egy zavaros történettel indít: a Mubarak bukása utáni időszakban derült ki, hogy a belügyminisztérium vezetői nagyjából 12 millió dollárt fizettek ki önmaguknak bónuszként. Kivizsgálni az ügyet mégsem tudták, mert egy éjszaka a minisztérium munkatársai kirámolták a könyvvizsgálók irodáját, és elvittek minden erről szóló dokumentumot. Sőt utólag meg is indokolták akció­jukat, mondván, az állami pénzek elköltése államtitok, így a felügyeleti szervek nem foglalkozhatnak ezzel.

Egyiptomban legalább 9,4 milliárd dollár közpénzt tárolnak hivatalosan senki által nem vizsgált számlákon a nemzeti bankban és különböző állami tulajdonú bankokban. Ezek a pénzek nem jelennek meg a hivatalos statisztikákban, és nem részei az államháztartásnak. E speciális alapokat még Anvar Szadat elnöksége alatt hozták létre, itt gyűjtik többek között az alkalmazottak egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékát, de sokszor itt kötnek ki az állami egyetemekre befizetett tandíjak vagy a kórházi napidíjak is. Sőt ott landolhatott az unió által 2007 és 2012 között folyósított egymilliárd eurós segély egy része is, hiszen az uniós számvevőszék szerint nem lehet tudni, mire ment el e pénz 60–80 százaléka. A hadsereg költségvetése, ha lehet, még átláthatatlanabb. Amikor például az egyiptomi jegybank tavaly jelezte, hogy nincs elegendő devizatartalék, a hadsereg egyik napról a másikra folyósított a nemzeti banknak egymilliárd dollárnyi valutát – hogy honnan került elő ez a pénz, azt csak a beavatottak tudhatják. Nos, egy ilyen zavaros helyzetben tényleg nehéz megállapítani, hogy mennyi pénzt is kellene keresni; és ha meglelik, van-e egyáltalán értelme visszaszolgáltatni.

Figyelmébe ajánljuk

Önarckép feketével

  • - turcsányi -

Ha van igazság a földön, Bert Schneiderből hétcsillagos hollywoodi aranyifjú válik. Egy léha, semmirekellő alak a sztárjelöltek örökké vidám, szőke és bikinis karéjában, a nyitott tetejű sport Mercije oldalának támaszkodva, golfhoz öltözve néz el a távolba, s számolja Los Angeles mindig felhőtlen egén az angyalokat.

Kiszámolós

Ha Ed Sheerannek van harminc kamionja, hat pengető alakú óriáskivetítője, öt saját fejlesztésű looper pedálja a forgószínpad öt különböző pontján, és 135 percet játszik – saját állítása szerint – nagyjából 70 ezer embernek, akkor hány keringős lüktetésű balladát játszhat el?

Az egyedüli boldogság

  • Balogh Magdolna

A dán írónő (1917–1976) bő öt évtizeddel ezelőtt befejezett, 1967 és 1971 között írt ön­életrajzi trilógiája azt az utat mutatja meg, ahogyan egy szegény sorsú, munkáskörnyezetben felnőtt lányból ismert és népszerű, számos díjjal kitüntetett szerző válik.

Térerő

A modern nagyváros az ipari forradalom következménye; a korábbiaktól gyökeresen eltérő termelési struktúra nyomán alakult ki az a térszövet, amelyben az európai civilizáció máig élni, bár lassan inkább csak túlélni próbál.

A vasutasok kérték

Talán Stephenson óta nem fordult elő, hogy egy működő vasúttársaság arra biztatta volna utasait, hogy ne vegyék igénybe a szolgáltatásait.

Magyar western fűnyíróval

Ha azt mondom, vásári bábjáték, azt mondod, Vitéz László. És persze Kemény Henrik. A műfaj magyarországi történetének meghatározó alakjai máig ott állnak minden, e hagyományt követő előadás mögött.

Veszélyes álmok

  • Eörsi Mátyás

Mire gondol az olvasó, ha azt hallja: „Zöld, biztonságos, versenyképes”? Vagy ezt: „Helyreállítás, erő és a hovatartozás érzése”? Esetleg ezt: „Együtt. Ellen­álló. Európa.”?