- csonta -

"Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba", juthatott volna eszébe Recenzensnek a híres Hérakleitosz-aforizma, amikor belépett a BMC szépségesen egyszerű, remek akusztikájú hangversenytermébe.

Dohnányi Ernő zenéje a kedélyes marhaság kategóriájába esik. Semmire sem kötelező fordulatokkal, elmondhatatlanul banális szólamvezetéssel elállott muzsika, csupa másoktól elorzott közhely...

A megérkezés vonattal jellegzetesen magyar tempójú, húsz perc késés a MÁV-nak annyi, mint Istennek egy évezred, egy szemöldökvonásnyi idő.

Hát igen, valamit elveszítettünk, gondolom, amikor belépek az indiai elefántcsorda etetésére méretezett foyer-ba. Vége a zeneakadémiai korszaknak, itt most nem fogunk randevúkat megbeszélni barátunkkal, kedvesünkkel, jó ismerõseinkkel, vége a tislizõs cigizéseknek - lehet itt egyáltalán dohányozni? A hely minden, csak nem intim, és vajon az lesz-e valaha is? A kérdés nem szónoki, az idõ majd választ ad rá. Egyelõre, mint oly sokan mások, magam is kissé tanácstalanul kóválygok az emeletek, pontosabban szintek között.

Inasa elõtt mindenki egyenlõ, de szabója elõtt még meztelen is. A 18. század nemesi kultúrájának nagy bölcsessége a demokratizálódás korában ekként variálható. A szabóság, mihelyst nyilvánossá lesz, diktátorként mûködik, a tapasztalatlan, kezdõ arszlán remegni kezd egy jelentõs szabász tekintetétõl.

A múlt hetihez (lásd: Furcsa pár, Magyar Narancs, 2004. augusztus 12.) hasonlóan festõi miliõben, Tiszadobon rendezték Kocsis Zoltán újabb fellépését, a második részben partnere ezúttal az egyik legjobb magyar klarinétos, Berkes Kálmán volt. Ám most fel sem merült az esõnap réme.

Jelentős repertoárbővítést hajtottak végre a Nemzeti Filharmonikusok a Kocsis Zoltán vezetésével április 27-én adott koncerten. Szinte csupa ritkán játszott művet tűztek műsorra, ráadásul e programnak koncepciója is volt, íve, ha úgy tetszik. De már megszoktuk, hogy Kocsisnak remek az ízlése, és mindig pontosan tudja, mit csinál. És immár azt is, hogy nemcsak zongoristaként, de karmesterként is tudja, hogyan kell megvalósítania, amit tud. Stravinsky Scherzo a la Russe című, alig négyperces bohóctréfájával indítottak, ám e vicc, mint minden komoly humor, watteau-i szellemű, az ő híres Gilles-portréja sugároz ily mérvű szomorúságot kacagó álarcban. A zenekarnak nagyszerű bemelegítő volt, és a publikum hangulata is kezdett felparázslani, a nagyfokú ritmikus gazdagság, pontosság, az árnyalt színvilág jelentős estét ígért. Úgy is lett. A második számként játszott Bartók-opus (Négy zenekari darab) a mesternek a belső kottatárban őrzött művei közé tartozik, tökéletesen méltánytalanul. Kocsis, korunk legnagyobb Bartók-zongoristája mintegy játszi kézzel bizonyította be (és Kocsis valóban egyre magabiztosabb manuális munkával dirigál), hogy ez az 1912-ben felvázolt és 1921-ben befejezett mű a legérdekesebb Bartók-kísérletek egyike. Ez az interpretáció felszólított: ideje egy kissé átformálni a Bartók-képünket, az agyonjátszott darabok mellett eljött a pillanat, hogy fölfigyeljünk az olyan "melléktermékekre", mint a most előadott. Hogy a Mandarin egyik oldalágáról van szó, az nem kérdés; különösen a záró gyászinduló (Marcia funebre) idézi a háromszor is kivégzett kínai elpusztíthatatlan alakját. A Scherzo elemi erejű hangrobbanásokban adott hírt a zenekar bámulatos előrelépéséről, és ismét megcsodálhattuk Kocsis egyik legnagyobb erényét, a döbbenetesen pregnáns ritmikát. A dolog kezdett komollyá válni, és ekkor következett Maurice Ravel szintén csak a legritkább esetben előadott ifjúkori (1902-ben szerzett) dalciklusa (Seherezádé - Thomas Klingsor verseire). A bartóki rémálmok után feloldóan hatott ez a színes zsongás (Adorno: "Ravel volt a csengő-bongó kis formák legnagyobb mestere"). A szólót a Franciaországban élő Károlyi Katalin tökéletes kiejtéssel énekelte, szépen, kulturáltan, bár az első dalban (Asie) adós maradt a különféle karakterek megjelenítésével, viszont a másik kettőben bebizonyította, hogy remek a humorérzéke.

Recenzens szombat este már-már meggyűlölte Audrey Tautou-t, pedig korábban valóságos Audrey-szakértővé fejlesztette ki magát. De éppen erre fizetett rá, az Amélie és az Isten nagy... után halálosan unni kezdte ugyanis az ügyeletes drámai szende őzikés tekintetét, sótartós vállait, koromfekete szembogyóját. Megfeküdte a gyomrát pösze kiejtése, jaj-de-édes frufruja. Mert a szerepkör nem változott, Audreyban továbbra is a naiva tombol, az új film rendezője (Laetitia Colombani) hiába osztott rá pszichopata szerepet.