Olykor liftbe szállok, olykor kiszállok belõlük, mert akadnak szép számmal felvonók. Most csupán egy dolog foglalkoztat: hogyan szól majd a zene, milyen az akusztika. A földszintre belépve meghatódom, és valahogy elkap a szerethetnék: a terem - noha roppant magas, és leginkább valami hajó belsejére vagy egy többemeletes úszómedencére emlékeztet - üzen némi intimitást; nem megsemmisítõen monumentális, ugyanakkor egészében van benne bizonyos nagyszabású, visszafogott ünnepélyesség. A székek kényelmesek, szinte tágasak, vége a harcnak a könyöklõért, mely a Zeneakadémián még egy Richter-koncertet is oly küzdelmessé tett olykor. Az elsõ részt (Beethoven: II. szimfónia) az egyik oldalpáholyban hallgatom. Azonnal kiderül, hogy a hangzás
szinte tökéletes,
mert noha a fölöttem futó erkélysor lefedné elvileg a zenekart (mint a Zeneakadémián), itt szó sincs errõl, minden megszólal, még a második hegedûket is szinte egyenként lehet kagylózni. Maga az interpretáció sajna érdektelen, Beethoven démoni humora (3. tétel), a bevezetõ komor fensége (1. tétel) csak elhangzik, de nem szólal meg. És ma este üres handabandázásnak hat a zárótétel eszement száguldása is. A zenekar állapota remek, a tempók jók, a hangzás kiegyenlített, de az egész nem áll össze, vagy ha mégis, az inkább lehangoló: Beethoven semmit sem jelentõ múzeumi tárgyként hat valami kiglancolt tárló mögött. És felmerül a kérdés: Mahler gigászi VI. szimfóniája elé minek egyáltalán más mûsorszám? De Fischer Ivánnak bizonyára perdöntõ volt, hogy kifürkéssze, hogyan szól itt egy kisebb együttesre írt bécsi klasszikus szimfónia, azaz Beethoven fiatalkori remeke. Ekkor el is döntöm, szabályos kritikát írni e koncertrõl nem lehet; ez valóban csak terempróba egyelõre.
A Mahlerig szünet, mely a cigihely becserkészésével telik. "Nincsen remény'", kiáltom már majdnem Vörösmartyval, amikor véletlenül belekerülök egy liftbe, mely a tetõre tart. Na itt, a jeges ködben dohányzótárs is akad. Kálmán C. professzor és egotripper - akivel idestova 35 éve járunk a Zeneakadémiára - az emeleten ül; két pippantás közt lelkesen magyarázza, hogy ott is tökéletesen hallatszik minden. Gondolkodom, hogy elcsábulok egy állóhelyre, kipróbálandó fent is a termet, de a Mahler-mû mérete visszadöbbent, alászállok ismét a földszintre. A VI., úgynevezett "Tragikus" szimfóniát az egyik középsõ sorból hallgatom. A hatalmas zenekart foglalkoztató és ezért is ritkán játszott darab más helyen elõadhatatlan lenne Budapesten; az akadémián már az ütõhangszeres szekció sem férne el, a Kongresszusi Központ híresen rossz akusztikájáról meg szó se essék a következõ háromszáz évben! A benyomás sokkal jobb, mint a Beethovennél: orgiasztikus hangzás, csodálatos fafúvók, ihletett ütõsök. Ez a mû nem pusztán hangzás, de látvány is: a negyedik tételben háromszor lesújtó
hatalmas kalapács,
a zizegõ vesszõnyalábok. Érdekes, mintha Fischer Iván ezúttal nem a mû lehengerlõ, földbe taposó, hanem inkább intim, vallomásos, olykor egészen kamarazenés jellegét állítaná a középpontba. A nagyjából hetven perc alatt (hibaként róható fel, hogy az elsõ tétel expozícióját nem ismétlik meg) van idõm elgondolkodni, mit is jelent voltaképpen ez a mahleri téboly, és miféle baromságokat írt Samuels professzor a darab "önéletrajzi vonatkozásáról", melyet remekül ismertet Molnár Szabolcs a mûsorfüzetben. Az akusztika minden képzeletet felülmúl, pedig a szakértõk szerint bizonyos hangszekrények még nincsenek kinyitva (vagy bezárva). Ma ebbe a terembe Mahler (vagy Bruckner) kell, nem Beethoven, netán Haydn. Hogy késõbb mi lesz, hogy a kisebb együtteseket vagy a kamarazenét hogyan közvetítik a falak, majd megtudjuk a tavaszi fesztiválon. De hangszekrények ide vagy oda, ezt a Mahlert nehéz lesz elfelejteni.
Aztán az utcán már vagy tíz perce nyeljük a szúrós ködöt, ám villamos sehol. Mellettem Rockenbauer Zoltán didereg. Nem merném állítani, hogy gazdaszemmel nézi az elõttünk tornyosuló és az üvegtáblák mögött jól láthatóan kiürülõ, furcsa épületet. Arcvonásain inkább egy kérdés, mely megjárja az én agyamat is: hol a francban van a 2-es, és ugyan hova a fenébe lehetne itt beülni egy pohárkára, ha tipródás helyett arra szottyanna kedvünk? Sehol, uram, súgnám neki oda legszívesebben, talán legközelebb valahol a Zeneakadémia környékén...
- csonta -
Nemzeti Hangversenyterem, január 12.
