A fa alá - Új CD-k közt válogatva (lemez)

  • - csonta -
  • 2005.12.01 00:00

Zene

Dohnányi Ernő zenéje a kedélyes marhaság kategóriájába esik. Semmire sem kötelező fordulatokkal, elmondhatatlanul banális szólamvezetéssel elállott muzsika, csupa másoktól elorzott közhely...

Dohnányi Ernő zenéje a kedélyes marhaság kategóriájába esik. Semmire sem kötelező fordulatokkal, elmondhatatlanul banális szólamvezetéssel elállott muzsika, csupa másoktól elorzott közhely. Dohnányi mindent tudott a hangszerelésről, a hangulatkeltésről, és egyál-talán mindent a zenéről, de soha egyetlen önálló gondolata nem akadt, és ezért még felsorolni sem érdemes, mely mesterek fordulatait ismételgeti - vitathatatlanul leleményesen. Művészete szimptomatikus, hiszen maga a tökéletes stílustalanság egy stílustalanságáról hírhedt korszakban. És ekkor persze korántsem véletlen, hogy legkedveltebb formája a variáció volt, legismertebb művét (Variációk egy gyermekdalra) is ebben a zsánerban írta, és a zenekari Szvit első tétele ugyancsak variációsorozat. Egy nagyzenekarnak remek helyzetgyakorlat az ilyesmi, és a Héja Domonkos által dirigált Danubia Szimfonikus Zenekar tényleg bámulatos elánnal veti bele magát a zenélésbe. Az 1908-as datálású Szvitben a fafúvósok, valamint az ütősök briliáns teljesítménye a legfeltűnőbb. Héja csodálatos plaszticitással rajzolja meg a dallamvonalakat, és néha úgy érezzük, igaztalanok vagyunk Dohnányival, mégiscsak nemes szerző volt ő. De hát nem, nem, mégsem. Mert hamarosan riadtan tapasztaljuk, hogy a Ruralia hungarica nagy pályatársai, Bartók és Kodály legbecsesebb eszközeivel él vissza, a népdalfeldolgozások itt harsányak vagy túlságosan elomlóak - majdnem színtiszta giccs ez, de azért csak ritkán kirívóan ízetlen. De tény, hogy a lemezen ragyogó előadásban hallható, miként a kései, 1953-ban, már az emigránsévekben keletkezett American Rhapsody. Tipikus Dohnányi, ha egyszer Amerikában élt, akkor az ottani zenei koloritot használta profimód. Igazi kozmopolita, ám ezúttal inkább elmarasztalóan használhatjuk e szót. Legyen bárhogy is, a lemez nagyszerű, Dohnányi kétes értékű művei maradandó, friss, egészen üde előadásban hallhatók. (Warner Classics, összidő: 70:46)

Ha már Dohnányi, akkor persze az adu ász Bartók. Két nagy műve (Concerto, Zene húros-ütőhangszerekre és cselesztára) hallható a Herbert von Karajan hagyatékát bemutató sorozatban: "a világ főzeneigazgatója" ezúttal a Berlini Filharmonikusokat vezényli diadalra. Viszonylag régi felvételek, a Concerto 1974-ben, míg a másik 1957-ben készült. Brahmsos vastagság, tragikus túlfűtöttség, végső megdicsőülés, minimális humor a Concertóban, romantikus csillogás a Zenében, különösen az első tétel metafizikus fúgája hangzik túl szépen, túl nagy legátókkal. A második tétel ritmikus tébolya természetesen tökéletesen pörög le, na persze, hát azért ez mégiscsak a világ egyik legjobb zenekara. A harmadik tételben a sirató túlzottan "magyarosch", és óriási tempójú, nagy hejehujázás a zárótétel - mellbevágóan virtuóz. De valahogy mégis egy kissé embertelen ez a muzsikálás, tökéletes, de hideg. (EMI Classics, összidő: 66:48)

Nagyon is emberi ellenben a Daniel Barenboim által dirigált ze-nekar, mely a furcsa West-Eastern Divan Orchestra névre hallgat. Persze a név Goethére rímel. (Barenboim: "Azért adtuk Goethe híres versciklusa alapján a nevet, mert ő volt az első német, aki komolyan érdeklődött más népek iránt, ráadásul képes volt elkezdeni arabul tanulni, noha akkor már elmúlt hatvanéves.") Edward Said palesztin író és Barenboim közös projektje az arab-zsidó megbékélést hivatott szolgálni, amennyiben a zenekar tagjai arabok és zsidók vegyesen. Fiatalok, kedvesek, ambiciózusak, ez teljesen egyértelmű a 2005 augusztusában egy szimbolikus helyszínen, azaz Ramallahban rögzített koncerten. De a lelkesedés nem elég, mert Mozart Esz-dúr Sinfonia concertante című (K. 297b), négy szólófúvóst is foglalkoztató művéhez azért több kell, nem is szólva Beethoven Ötödik szimfóniájáról. A Mozart-mű kissé nehézkes, darabos, hiányzik belőle a nemesebb poézis, Beethoven darabja pedig messze van attól a grandiozitástól, mely nélkül ez a szimfónia nem sokat ér. (Warner Classics)

Viszont valódi csodát produkál Beethoven Hegedűversenyében és a Két románcban a tavasszal nálunk is vendégszereplő Maxim Vengerov. A tempó megdöbbentően, szinte hihetetlenül lassú (a London Symphony Orchestrát Misztyiszlav Rosztropovics vezényli), de egy idő után megszokjuk, s betölti lelkünket a mennyei, földöntúli szépség. És eközben sosem geil a játék. Az elmúlt évek talán legszebb Beethoven-felvétele. (EMI Classics)

Aki pedig valódi kuriózumra vágyik, nem fogja kihagyni Csalog Gábor nem kevesebb mint negyven számot tartalmazó lemezét, melyen az eszelős Szkrjabin kisebb zongoraműveit játssza félelmetes logikával, megszállott ihletettséggel. Nem a fa alá való, de most mégis odatesszük. (BMC Records)

Neked ajánljuk