A megérkezés vonattal jellegzetesen magyar tempójú, húsz perc késés a MÁV-nak annyi, mint Istennek egy évezred, egy szemöldökvonásnyi idő. A lerobbant állomáson riadtan pislogok valami jármű után. Kiderül, a város korántsem a közelben hever, a lábaim előtt, busz ritkán indul, mintegy félóránként. Ezért aztán taxiba vágom magam, és mint később kiderül, nem utoljára. A levegőben párák, aztán erős eső, az egyik kávézóban eligazítanak, az érseki palota udvara helyett a sportcsarnokban lesz Bobby McFerrin fesztiválnyitó koncertje ma este, azaz augusztus 3-án. Újabb félóra várakozás a buszra, végül kivetnek valami lakótelep közepén. A bejutás sem egyszerű, húsz perc kígyót-állás (lásd Schlange stehen) után foglalok helyet a fullasztóan fülledt és rettenetesen kedélytelen csarnokban. Megint fogcsikorgató félóra, a közönség már türelmetlenül füttyög, aztán megkezdődik. De nem zenével, hanem szóval, bár Vándorffi László színházigazgató dicséretesen röviden és kevés közhellyel nyomja le beszédét.
És előténferegnek a következő napok magyar sztárjai: Snétberger Ferenc a "Kis kece lányom" dallamára improvizál egy éppoly virtuóz, mint giccses gitárszólót, Zorán plöntyög egy verset, aztán Presser Gábor, aki újabban szinte már csak beszédmodorából él, ezúttal is beszédmodoroskodik. Van valami kosútdíjas unalom e két bácsi mozgásában. De végre végük szakad, jöhet Bobby McFerrin.
A műsor két erősen eltérő részre bomlik. Az elsőben a valóban jobb sorsra érdemes énekes karmesterként is bizonyítani akar, a Mendelssohn kamarazenekar élén előbb Mozart Kis éji zene című slágerét dirigálja. Az első Mozart-tétel után lelkes taps, és magam is azt hiszem, elhagyják a hátralévő hármat. De nem, becsületesen végigjátsszák sajnos.
A trikós, cejgnadrágos
McFerrin inkább csak ütemez, vagy olykor táncos gesztusokkal ábrázolja a zenét - minek ez az egész, gondolom, egy erősen közepes zenekar élén, mikrofonokkal megerősítve? Középen egy Vivaldi kettős verseny jön, Bobby itt énekel-dúdol a másik szólót kellemesen, bár olykor egy kissé hamisan játszó csellista hölgy oldalán, és ekkor már megvillan valami a második rész vokális nagyszerűségeiből. Aztán Kodálytól a Galántai táncok hangzik el, a szünet előtt pedig egy amolyan Stockhausen-Ligeti-paródia, egy hang felül, egy hang alul, nyisztorgások a vonósokon - ja, ha ennyi lenne az avantgárdÉ Felejtsük el.
Viszont emlékezzünk a második részre. Bobby McFerrin kijön, leül egy székbe, kezébe veszi a drót nélküli mikrofont, és varázsolni kezd. Hangja minden fekvésben otthon van, szinte több szólamban énekel, mellén dobolva kíséri magát vagy a mikrofont használja ütőhangszernek, eközben szeme fehérje villog, a jelenség sámános, ez a rasztahajú férfi olykor a zene inkarnációjának tűnik. A produkció annyira meggyőző, hogy ízlésbeli aggályoskodásnak nincs helye, valami tüneményes zenebohóc dolgozik itt, megszállottan, szenvedélyesen, a Zene iránti áhítattól megrészegülten. És aztán megint egy lépéssel följebb: a Snétberger társaságában előadott két szamba fantasztikus, a gitároszsenink tökéletesen kísér, rögtönzései stílusosak. Szemmel láthatóan imádják egymás muzikali-tását, a két zenész szinte egyetlen testet alkot, összemosolygásuk, közös testbeszédük megható. Kár, hogy csak tíz perc az egész. Mert sajna innen lefelé vezet az út, Bobbynk megénekelteti a közönséget, és ekkor a súlyos ízlésficam már elkerülhetetlen, Gounod Ave Mariájában (mely ugyebár Bach Wohltemperiertes Klavierjának C-dúr prelúdiumát használja kíséretként, és ezt dúdolta McFerrin) a közönség énekelte elvileg a felső, rémesen nyúlós, Gounod által kiagyalt szólamot, de hát ezt magnóról előre felvett és most rákevert hanggal hamisították. Mindez lehangolóan hatott. Mindegy, kaptunk egy remek húsz percet, végül is megérte a szenvedés.
De még lehangolóbban hatott az utca a koncert végén. Függönyszerű eső, és sehol egy busz vagy bármiféle jármű, mely visszaszállítana az ömlő vízben egyre messzebb kerülő városba. A rendezés itt
csődöt mondott,
és a sorsára hagyott nagyjából 2 ezer embert. Csöpögő mélytengeri szörnyként bemenekülök egy történelem előtti presszóba, ahonnan sikerül taxit rendelnem. A Noé bárkájaként érkező kocsiban a sofőr csak legyint panaszáradatomra: "Nincs itt semmi, uram, se busz, se más, és ha tíz után meg akarna inni egy pohárkával, hát nem tudnám hova vinni." Forró sürgetésemre aztán agya mégis kiszül egy ír kocsmát, ez szerencsére a szállásom mellett tárja ki hívogatóan kapuját. És noha tíz óra messze elmúlt, valóban nyitva van, két pohár Guinness dukál az este végén.
A másnap délelőtt a múzeumoké. A várban két remek kiállítás, az egyik Salvador Dalí grafikáiból (megtekinthető augusztus 20-ig), közte néhány egészen unikális darab; a másik az 1929-ben született nagy osztrák festő, Arnulf Rainer viszonylag friss műveiből, az egyébként is figyelemre méltó Vass László-gyűjteménynek otthont adó művészetek házában (nyitva szeptember 11-ig). Két fölötte eltérő életmű, Dalí - akár McFerrin - inkább bohóc, ám annak tüneményes, míg Rainer művészetétől távol áll bármiféle komolytalanság, netán játékosság vagy attrakció; képeit elszánt bűntudat, félelmetesen sötét szenvedélyek telítik. Dalí egyik rajzsorozatának címe: A halhatatlanság tíz receptje. Magam hozzáteszem a tizenegyediket: érd el időben a vasúthoz tartó buszt! Ezt egy százméteres vágta után sikerrel abszolválom, hogy aztán az állomáson elmerüljek a büfé polcára helyezett régi vasutas-sapkák szemléletében: Dalí barátja, a talált tárgyak bajnoka, Marcel Duchamp is megirigyel-hetné e véletlen tárlatot. Van idő a bámulásra: a vonat természetesen húsz percet késik.
