A múlt hetihez (lásd: Furcsa pár, Magyar Narancs, 2004. augusztus 12.) hasonlóan festõi miliõben, Tiszadobon rendezték Kocsis Zoltán újabb fellépését, a második részben partnere ezúttal az egyik legjobb magyar klarinétos, Berkes Kálmán volt. Ám most fel sem merült az esõnap réme. Amikor hat órakor megérkeztünk, az Andrássyak 1880-as évek végén, bevallottan Loire menti mintát követõ kastélya barátságosan szürkült fölénk; mi sem ígérkezett természetesebbnek, hogy kezdés elõtt bepusziljunk egy kastélyvacsorát. A pincér megdöbbentõen stílusos és humortelt; a választék és az árak kitûnõek, és mivel szintén zenész partnereim biztosítanak arról, hogy visszafelé õk vezetnek, azonnal nekifeszülök a kánikulában életmentõ sörnek. De már a másodiknál tartok, és - fájdalom! - étek sehol, a nem túl bonyolult gulyás hét óra tájt landol pályatársam elõtt, töltött káposztám negyed nyolckor érkezik, a konyha láthatóan belehúz a fél nyolcas kezdésre.
A színpadon kapunk helyet, így nem kell elszenvednünk az erõsítés esetleges problémáit. Kocsis beviharzik, és azonnal belevág a Beethoven op. 10-es c-moll szonátájába. A kezdeti szokásos bizonytalankodással együtt is rögtön hallatszik, hogy hatalmas formában van, a szonátát teljes mértékben uralja, elõdübörög a kérlelhetetlen ritmus, minden hang pregnánsan szól, minden indulat indokolt és ellenõrzött, de olykor mégis fenyegetõen rémlik fel a lehetõség: a démon, Beethoven és Kocsis közös ördöge letépi a forma láncait. A Haydnnak ajánlott f-moll szonáta még nyakló nélkülibbre sikerül; sokszor hallottam már Kocsissal e darabot (utoljára a Zeneakadémián, január 4-én), de talán még soha nem éreztem ilyen felkavarónak. A zárótétel szédületes rohanása
örvénybe ránt
("ügyeljünk itt a csuklók lazaságára és az oktávok tökéletes legátó-jára", tanácsolja Edwin Fischer, és tanúsíthatom, Kocsis vigyázott mindkettõre), de aztán a zongorista egy roppant beütéssel véget vet a zenének. Egy pillanat dermedt csend; itt az alkalom, hogy levegõt vegyünk.
A szünetben kissé tanácstalanul találgatjuk: mi jöhet ez után? És a mûsor is szkepszissel tölt el; rengeteg a Kocsis által készített átirat, de vajon hogyan fog hangzani Mendelssohn mesés zongoraköltészete (Lied ohne Worte) klarinéton? A kis csalódás nem is marad el; mert noha Schumann eredetileg is klarinét-zongora (illetve cselló-zongora) felállásra komponált Fantasiestücke, op. 73 címû háromrészes mûve érde-kes, nagyon különös zene (megragadó a "Rasch und mit Feuer" feliratot viselõ zárótétel hihetet-lenül dzsesszes hang-vétele), a mû hasonlít-hatatlanul jobban szól a gordonkás verzióban - aki nem hiszi, hallgassa meg Martha Argerich és Natalia Gutman 1994-es koncertfelvéte-lét az EMI-nél. A Mendelssohn- és Grieg-átiratok meglehetõsen vérszegények, Berkes Kálmán hangja elvész a légben;
a nedvesség
miatt intonációja sem mondható makulátlannak. Az elsõ mélyebb élményt Debussy kis Albumlapja okozza, és aztán szép, melankolikus Ravel híres darabja, a Pavane egy infánsnõ halálára. De a valódi örömöt Weiner Leó adja (Búsuló juhász; Csürdöngölõ), ebben a szó legjobb értelmében hangszerszerû zsánerdarabban Berkes megcsillanthatta virtuozitását, megmutathatta, milyen sokféle színnel tud szólni klarinétja. A siker nem is maradt el, melyet két ráadással (Schumann, Schubert) köszöntek meg a mûvészek.
A hazafelé tartó, életveszélyes bekötõúton egyik kollégám megjegyezte, ezért a Beethovenért bármennyit hajlandó lennék utazni. És ehhez semmit sem lehetett hozzátenni.
- csonta -
Tiszadob, augusztus 10.
