Koncert

Jeney Zoltán születésnapi koncertje

  • - csonta -
  • 2013. november 10.

Zene

"Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba", juthatott volna eszébe Recenzensnek a híres Hérakleitosz-aforizma, amikor belépett a BMC szépségesen egyszerű, remek akusztikájú hangversenytermébe.

Ugyanis az első lépést Jeney Zoltán hangversenyére nagyjából negyven évvel ezelőtt tettem meg, éspedig a Rottenbiller utcai KISZ-székház szépnek semmiképpen sem nevezhető termébe. És e hűvös estén nagyjából ugyanazokat az arcokat láthattuk magunk körül, csak hát rajtuk immár az Idő kikaparhatatlan hangjegyeivel; igaz, közben világhírű lett mindenki - Budapesten. Minden ugyanaz, mégis más, gondoltam, amikor a zongorista, Csalog Gábor bejelentette, hogy az egyik, Hérakleitosznak dedikált darabot egymás után kétszer fogja eljátszani. Mert eszembe jutott, hogy egyszer a Rottenbiller utcában Jeney Zoltán bejelentette, hogy Round című darabja nem szólt elég halkan, ezért most megismétlik, ezúttal behúzott függöny mögött. Vagyis: minden totálisan más volt, mégis ugyanaz. És persze a program egésze is gondoskodott arról, hogy a nagy göröggel együtt az Idő kérlelhetetlen múlása, azaz a Halál felé terelje gondolatainkat; a görög bölcshöz kapcsolódó három darab mellett a halottaknak, vagyis Jeney mestereinek, pályatársainak szóló üdvözletek alkották a műsor gerincét. A cselló (Déri György) és a zongora (Csalog Gábor) nemesen dadogó közös monológja (Consolazione - something lost: echo) Szőllőssy Andrásra emlékezett; a Meditazione su un tema di Petrassi című zongoradarab Jeney római mesterének születésnapjára készült, míg a cimbalomra írt Búcsú Ligeti Györgytől Szalai András döbbenetesen szuggesztív előadásában zárta a két H jegyében álló estét. Hogy mégse vágjuk fel ereinket, arról Petri György verseinek a megzenésítése gondoskodott, és noha a cím (Agónia) nem túl vidám, a dalciklus azért inkább groteszk fityiszt mutat a halálnak, semhogy megadja magát neki.

Budapest Music Center, október 2.

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.