Jelentős repertoárbővítést hajtottak végre a Nemzeti Filharmonikusok a Kocsis Zoltán vezetésével április 27-én adott koncerten. Szinte csupa ritkán játszott művet tűztek műsorra, ráadásul e programnak koncepciója is volt, íve, ha úgy tetszik. De már megszoktuk, hogy Kocsisnak remek az ízlése, és mindig pontosan tudja, mit csinál. És immár azt is, hogy nemcsak zongoristaként, de karmesterként is tudja, hogyan kell megvalósítania, amit tud. Stravinsky
Scherzo a la Russe című, alig négyperces bohóctréfájával indítottak, ám e vicc, mint minden komoly humor, watteau-i szellemű, az ő híres Gilles-portréja sugároz ily mérvű szomorúságot kacagó álarcban. A zenekarnak nagyszerű bemelegítő volt, és a publikum hangulata is kezdett felparázslani, a nagyfokú ritmikus gazdagság, pontosság, az árnyalt színvilág jelentős estét ígért. Úgy is lett. A második számként játszott Bartók-opus (
Négy zenekari darab) a mesternek a belső kottatárban őrzött művei közé tartozik, tökéletesen méltánytalanul. Kocsis, korunk legnagyobb Bartók-zongoristája mintegy játszi kézzel bizonyította be (és Kocsis valóban egyre magabiztosabb manuális munkával dirigál), hogy ez az 1912-ben felvázolt és 1921-ben befejezett mű a legérdekesebb Bartók-kísérletek egyike. Ez az interpretáció felszólított: ideje egy kissé átformálni a Bartók-képünket, az agyonjátszott darabok mellett eljött a pillanat, hogy fölfigyeljünk az olyan "melléktermékekre", mint a most előadott. Hogy a
Mandarin egyik oldalágáról van szó, az nem kérdés; különösen a záró gyászinduló (
Marcia funebre) idézi a háromszor is kivégzett kínai elpusztíthatatlan alakját. A
Scherzo elemi erejű hangrobbanásokban adott hírt a zenekar bámulatos előrelépéséről, és ismét megcsodálhattuk Kocsis egyik legnagyobb erényét, a döbbenetesen pregnáns ritmikát. A dolog kezdett komollyá válni, és ekkor következett Maurice Ravel szintén csak a legritkább esetben előadott ifjúkori (1902-ben szerzett) dalciklusa (
Seherezádé - Thomas Klingsor verseire). A bartóki rémálmok után feloldóan hatott ez a színes zsongás (Adorno: "Ravel volt a csengő-bongó kis formák legnagyobb mestere"). A szólót a Franciaországban élő Károlyi Katalin tökéletes kiejtéssel énekelte, szépen, kulturáltan, bár az első dalban (
Asie) adós maradt a különféle karakterek megjelenítésével, viszont a másik kettőben bebizonyította, hogy remek a humorérzéke.
Szünet után egy látszólagos kis pihenő: Rahmanyinov zongoradarabjai, Respighi hangszerelésében. Fanyar, furcsa posztromantika: hogy került ez ide? - kérdezhettük volna. De aztán leesett a tantusz: a negyedik, c-moll etüd a Gyászinduló címet viseli, megint egy belső rím, amiként annak tekinthető az első darab is, a Vásári sokadalom, mely Stravinsky ifjúkorának egy fő művét, a Petruskát idézi. És ekkor jött a koncertet megkoronázó darab, a Szimfónia három tételben, Stravinsky "háborús" műve, a ritkán előadott nagy zene parádés szólókkal (zongora, fafúvósók!) hangzott el. Emlékzetes koncert volt, melyet a közönség csak gyér tapsokkal üdvözölt - hogy miért, az a nagy titkok egyike.
Kirobbanó, üvöltő sikere volt ezzel szemben április 29-én Leonidas Kavakosnak, aki Nagy Péter zongorája mellett adott kamaraestet. Kavakos abszolút ura mesés Stradivariusának, e görög fiatalember hatalmas virtuóz, ám ízlése nem teljesen feddhetetlen. Az első rész két klasszikus darabja után (Mozart: B-dúr szonáta, K. 378, illetve Schumann: a-moll szonáta) kissé rossz tréfának hatott a szinte egy időben, 1926 táján készült két népi ihletésű darab (Bartók: II. rapszódia, Enescu: III. hegedű-zongora szonáta). A Mozart-szonáta kellemesen csordogált, stílusos volt, de osztozott az első számként játszott művek sajna megszokott sorsában, csak fád bemelegítésnek hatott. Ellenben az 1851-ben, a tébolyda árnyékában írt Schumann-darabban a művészek kimagasló előadást produkáltak, az első tétel izzott a szenvedélytől, a második elbűvölően naiv volt, míg a harmadik monomániás megszállottságával nyűgözött le, Nagy Péter kikalapált ritmikával dübörgött a hegedű alatt.
A szünet után előadott művekben Kavakos bemutatta, hogy eszelősen tud hegedülni, és azt is, milyen remek a kapcsolatteremtő készsége, egyszerűen elvarázsolta a közönséget. De eléggé zavaró volt az Enescu-szonáta mesterkélten cigányos hangvétele, a sok üveghang, glissando, vibrato, melyet a hegedűművész még kissé túl is pakolt, az egész szonáta amolyan magasabb értelemben vett szalonzeneként hatott: az ünnepelt román csodahegedűs a Ritz szálló különtermében. A közönség tátott szájjal kajolta a cirkuszi mutatványt. Persze Kavakost így is a szívünkbe zártuk.
- csonta -
