- hm -

Mivel nagyjából két hónap múlva már mindannyian csak múlt időben beszélünk majd a huszonegyedik század első évtizedéről, talán nem értelmetlen leltárba venni a hazai underground általános csapásirányait. Ebben a dekádban két - végül is könnyen járható, csak épp nem túl izgalmas - úton haladtak a fiatal "földalatti" zenekarok.

Az Arcade Fire, mint oly sokaknak, nekem is személyes ügy, hiszen kevés olyan zenekart tudnék mondani, amely ennyire segít átvészelni a szétcsúszott korszakokat. Persze nem csak ezért fontos ez a kanadai társaság.

A Hiperkarma egykori dobosa (eredeti nevén Torma Gábor) idén májusban jelentette meg második lemezét Nagyvárosi éjszakák címmel. Második otthonaként működő törzshelyén, a Gödör Klubban ennek apropóján beszélgettünk vele. - hm -

2006-ban a Pitchfork honlapján volt egy interjú a svéd elektropopduóval, amelyben a következőket jelölték meg hatásaikként: David Lynch, Aki Kaurismäki, a koreai filmek, a Trailer Park Boys zenekar, a Donnie Darko című film és a Doom játéksorozat. Amennyire széles ez a paletta, anynyira bátor, perverz és előremutató a zenekar munkássága - most például egy egészen bizarr, Charles Darwin fő művéről, A fajok eredetéről szóló elektro-operalemezt készítettek.

Tavaly nyáron jelent meg a Cartaphilus kiadó remek zenei sorozatában (Legendák élve vagy halva) a Nirvanáról szóló könyv (Everett True munkája), amely néhány apró hibától eltekintve olvasmányosan és kritikus szemmel idézte fel a grunge hőskorszakát és legfontosabb zenekarát. Ehhez képest a grunge kettes számú alakulatáról decemberben megjelent kötet inkább hasonlít egy korabeli újságcikkekből összeollózott felszínes gyűjteményhez, mint egy meghatározó rockzenekar történetét és jelentőségét összefoglaló, tisztességes munkához.

A kétezres évek Simon and Garfunkeljének is tekinthető duó visszatért: Erlend Sye és Eirik Glambek Bse öt év után (még tavaly) új lemezt jelentetett meg, amellyel továbbhaladnak a már megszokott melankolikus-akusztikus vonalon, csak most valahogy sokkal határozottabban süt be a napfény az egyszerű, pár akkordos dalokba (ezt ígéri már a pálmafás borító is). A kényelem királyai még az ezredforduló előtt tűntek fel egyszerű és szívfacsaró dalaikkal, abban az időszakban, amikor több hasonló stílusú zenekar vagy előadó is startolt (a Turin Brakes, David Gray vagy az I Am Kloot - még egy címkét is kaptak a szaksajtótól: new acoustic movement).

Miután megjelent a Péterfy Bori & Love Band markáns, erős bemutatkozó lemeze 2007 októberében, a zenekar viszonylag hamar eljutott a klubokban telt házak előtt, a fesztiválokon pedig egyre jobb és jobb időpontokban koncertező csapatok szintjére. Ami nyilván az egyszerű, azonnal fülbemászó daloknak volt köszönhető, és persze a masszív színésznői képességeit énekesként is hasznosító Péterfy Bori karizmájának.

Voltaképp semmi meglepő nincs abban, hogy az Amber Smith frontembere magyar nyelven jelentette meg a lemezét, hiszen Poniklo Imre zenekarának korai felállásával jó néhány dalt írt magyarul a kétezres évek elején (halld például a Nincs Szükség Ránk albumot, vagy az olyan számokat, mint az Izland és az Egri János). Idén nyáron, amikor az Amber Smith bejelentette ideiglenes visszavonulását, szinte kézenfekvő volt, hogy Poniklo, kicsit elrugaszkodva az Amber Smith gomolyfelhősebb zenei világától, egy markáns, feszes indie poplemezzel álljon elő (az AS basszusgitárosa, Ács Oszkár pedig a magyar indie-szupergrupnak is tekinthető The Twisthez csatlakozott).