Mivel nagyjából két hónap múlva már mindannyian csak múlt idõben beszélünk majd a huszonegyedik század elsõ évtizedérõl, talán nem értelmetlen leltárba venni a hazai underground általános csapásirányait. Ebben a dekádban két - végül is könnyen járható, csak épp nem túl izgalmas - úton haladtak a fiatal "földalatti" zenekarok. Az egyik vonal az angol nyelven éneklõ, külhoni mintákat voltaképp szakszerûen elsajátító, ám saját hanggal már nem annyira bíró együtteseké volt - a másik pedig a két nagy elõd, a Tankcsapda és a Kispál köpönyegébõl elõbújó, de azok örökségét csak kivételes esetekben valami újszerûvé hasznosító alakulatoké. Az egykori Amber Smith és Annabarbi tagjaiból alakult "riás pont azzal vált ki e szürkületi zónákból, hogy már a Jön címû debüttel is képes volt saját hangot, új ízt és érvényes dalokat felmutatni. Az Isten Háta Mögött dobosával, az "riásban billentyûzõ Hortobágyi Lászlóval négy fõre bõvült társaság új lemezén ezt a saját történetet meséli tovább. Minden szám magában hordoz egy-egy karakteres hangulatot és egyfajta kettõsséget: az odalépõs, hangos-ugrálós számok (Véletlen volt, Az egyikben ott, Fényt az ûrbe) és a szívtájékon ható, finomabb hangszerelésû dalok (az akusztikus Holnap talán vagy a Halkítsd) egyszerre mozognak a minõségi (gitár)popdalok és a jó értelemben vett artisztikum mezsgyéjén. Csont nélküli sláger most ugyan nincs a lemezen, de az "riás így is megbízható és különös: egyszerre tart távolságot tõled, miközben magával is sodor.
EMI/Zene360, 2010
**** és fél
