lemez - ARCADE FIRE: THE SUBURBS

  • - hm -
  • 2010. augusztus 5.

Zene

Az Arcade Fire, mint oly sokaknak, nekem is személyes ügy, hiszen kevés olyan zenekart tudnék mondani, amely ennyire segít átvészelni a szétcsúszott korszakokat. Persze nem csak ezért fontos ez a kanadai társaság.
Az Arcade Fire, mint oly sokaknak, nekem is személyes ügy, hiszen kevés olyan zenekart tudnék mondani, amely ennyire segít átvészelni a szétcsúszott korszakokat. Persze nem csak ezért fontos ez a kanadai társaság. Amikor elõször hallottam õket egy valahogy hozzám került hétszámos, cím nélküli demó EP-n, még nem sokat lehetett tudni a zenekar magját adó Butler házaspárról, de a zene azonnal megnyert magának, mert már azokból a dalokból érezni lehetett, hogy egy trendeken kívül- és felülálló, stílusokat egyesítõ, kirívóan érzékeny és rendkívül érzelemdús indie-rockzenekar van születõben. Az elsõ, 2004-es albummal (Funeral) és a folytatással (Neon Bible, 2007) a zenekarban hívõk "vallása" elterjedt az egész világon, így hát nem kérdés, hogy a várakozások igencsak felfokozottak voltak a harmadik lemez elõtt.

Butlerék most sem fogtak mellé: ugyan nem lett tökéletes, esszenciális harmadik lemez a The Suburbs, de továbbra is megvan benne az a magával ragadó zenei báj, amit csak õk tudnak a mai mezõnybõl, és a Modern Man, az Empty Room, a beach boysos vokállal dúsított Suburban War vagy a Half Light I-II alighanem ott lesz az év végén a legjobb dalok elszámolásánál. Mindössze két kisebb szépséghiba van: egyrészt a lemez egészérõl hiányzik (nekem) a korábbi, katarzist okozó keserédes hangulat (szép számokat persze bõven hallunk, de a kibukott periódusok csak halvány emlékfoszlányok immár) - másfelõl pedig a maga hatvanhárom percével a kelleténél kicsit hosszabb lett ez a mindezzel együtt melegen ajánlható anyag.

Merge Records, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.