Czabán György

Biztos mindenkinek eljön az a pillanat, amikor megáll az úton, és hátranéz. Greg Osby 1960-ban született St. Louisban, kezdetben R&B-, funky- és blues- zenekarokban játszott, majd a washingtoni Howard Universityt és a bostoni Berklee School of Musicot abszolválva megérkezett New Yorkba. Ott Jack DeJohnette, Andrew Hill, Herbie Hancock és Muhal Richard Abrams zenekaraiban szocializálódott, továbbá a dzsessz és a hip-hop összeházasításán dolgozott, olyan kollégákkal, mint Steve Coleman, Geri Allen, Gary Thomas vagy Cassandra Wilson. Tagja volt az M-Base nevű formációnak, és az első önálló albuma 1987-ben jelent meg Sound Theatre néven.

Én akkor most kiosztom az év zenésze díjat Don Byronnak. Már régóta figyelem, de nem tud hibázni. Van olyan szakértő, aki szerint 1993-as Mickey Katz-emléklemeze a legjobb klezmeralbum. A Nu Blaxploration a funky és a rap kemény körbejárása, a Bug Music a harmincas évek megidézése, a Music For Six Musicians kiváló kortárs-latin anyag. A Romance With The Unseeren decensen elegáns kamarazene ´99-ből, aztán a következő évben A Fine Line címmel dalokat gyűjtött egybe Puccinitől Stevie Wonderig.

Azenekar 1991-ben alakult, mikor is a Medeski and Wood duóhoz csatlakozott Martin. A koncepció az volt, hogy egy állandóan turnézó, stabil bandát csináljanak, amely busszal járja a világot, és éjszakáról éjszakára föllép a legkülönbözőbb klubokban.

Érthető, ha most, az 51. Frankfurti Könyvvásár zárása után nemigen esik szó mindazon különös fordulatokról, melyekkel a hivatalos és nem hivatalos magyar kultúrkormányzat (beleszámítva a személy- és koncepciócseréket is) a magyar díszvendégi szerepre készült. Pedig ha valamikor, éppen a Buchmesse befejeztével annyit érdemes leszögezni, hogy mind az előző kabinet programja, mind a most többé-kevésbé érvényesülő hivatalos elképzelés valamit erősen félreérthetett a vásár céljáról és jellegéről. Az ugyanis, hogy magáról ki mit gondol, a közel 400 000 könyv és hatezer kiadó tömegében csak mérsékelten érdekes.

Van egy olyan vélekedés, miszerint a jazz világában az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt az aranykor. Azóta a nagy egyéniségeknek csak maximum ügyes utánzatai mozognak, meg volt néhány zsákutca, mint a jazzrock, de azt a menedzserek találták ki. A megszállott zenehallgató, aki már tudja a tutit, hajlamos azt gondolni, hogy már nem jöhet semmi új.

A múlt héten Budapesten koncertezett Kenny Garrett, a jövő altszaxofonosa. A Narancsnak adott interjújából kiderül, hogy komoly múltja is van.