Lemez: Transz vagy gagyi? (Medeski Martin and Wood: The Dropper)

szerző
Czabán György
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azenekar 1991-ben alakult, mikor is a Medeski and Wood duóhoz csatlakozott Martin. A koncepció az volt, hogy egy állandóan turnézó, stabil bandát csináljanak, amely busszal járja a világot, és éjszakáról éjszakára föllép a legkülönbözőbb klubokban.

Azenekar 1991-ben alakult, mikor is a Medeski and Wood duóhoz csatlakozott Martin. A koncepció az volt, hogy egy állandóan turnézó, stabil bandát csináljanak, amely busszal járja a világot, és éjszakáról éjszakára föllép a legkülönbözőbb klubokban.

Indulásnak akusztikus modern dzsesszt játszottak, mint a Notes from the Underground című, ´91-92-ben rögzített albumokon hallható. Az 1996-os Shack-man korongon már egy teljesen egyedi zenei világ hallható, de az áttörést két év múlva a Blue Note-nál megjelent Combustication hozza meg. Ez a zene már nem képzelhető el áram nélkül, megjelennek a különböző villanyzongorák, a basszusgitár, a hangminták, de azért az ortodox dzsesszeseknek ugyanúgy bejön, mint a poszthippiknek vagy akár a modern tánczenéken nevelkedett legfiatalabb generációnak. A kritika lelkes, és valahol Ornette Coleman és a Beastie Boys közé lövi be az anyagot, melyet a hip-hop-ritmusok és a free jazz disszonanciájának egymásba feszüléséből vél generálódni.

Ezen az úton tovább haladva jutunk el a The Dropper című MMW-albumig. A zene karakteres, pontos, de nehezen határolható be a hagyományos kategóriákkal, ezért aztán sokféle módon próbálják megközelíteni: progresszív dzsessz, őrült kísérlet, funkorientált acid dszessz, avant-noise-groove, kontrollált káosz, XXI. század zenéje stb.

Az biztos, hogy az MMW rettenetesen jó zenészekből áll. John Medeski zongorán, Leslie effekttel turbózott Hammond B3/C3 orgonán és egy régi típusú Fender zongorán nyomat. Chris Wood bőgőn és egy elektromos Fender basszuson játszik, és nagyon megtisztelőnek tartja, hogy a korai Charlie Mingushoz hasonlítják a stílusát. Billy Martin a kemény és cizellált ritmusalapokhoz egy hagyományos dobszerkót és számtalan ütőhangszert használ. A csapat bázisdemokratikusan működik, és mind a koncertjeiken, mind stúdióban csak csöves erősítőket használ. Gondolom, ez is azt a finom retrofeelinget szolgálja, ami az avatatlan hallgató számára eldönthetetlenné teszi, hogy ez egy hipermodern zene vagy valami lelet a hetvenes évekből.

A trió kiválóan építi be a vendégművészeket. Az MMW hangzásképébe szervesen illeszkedik Marc Ribot gitáron, Marshal Allen, a néhai Sun Ra Arkestra szaxofonosa, Charlie Burnham, a veterán hegedűs vagy Eddie Bobe kongás, akik néhány darabban kiváltják a hangmintákat. A tizenhárom kompozíció mind saját szerzemény, és mint az okos fiúkhoz illik, számtalan utalás magyarázható bele, a hetvenes évek eleji Miles Davistől a latinos beütéseken keresztül Jimmy Smithig. Hipnotikus dzsessz, amire lehet táncolni, vagy kellő távolságtartással előadott tánczene, amire figyelni kell.

Czabán György

Blue Note, 2000

szerző
Czabán György
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...