Lemez: Transz vagy gagyi? (Medeski Martin and Wood: The Dropper)

  • Czabán György
  • 2001. szeptember 20.

Zene

Azenekar 1991-ben alakult, mikor is a Medeski and Wood duóhoz csatlakozott Martin. A koncepció az volt, hogy egy állandóan turnézó, stabil bandát csináljanak, amely busszal járja a világot, és éjszakáról éjszakára föllép a legkülönbözőbb klubokban.
Azenekar 1991-ben alakult, mikor is a Medeski and Wood duóhoz csatlakozott Martin. A koncepció az volt, hogy egy állandóan turnézó, stabil bandát csináljanak, amely busszal járja a világot, és éjszakáról éjszakára föllép a legkülönbözőbb klubokban.

Indulásnak akusztikus modern dzsesszt játszottak, mint a Notes from the Underground című, ´91-92-ben rögzített albumokon hallható. Az 1996-os Shack-man korongon már egy teljesen egyedi zenei világ hallható, de az áttörést két év múlva a Blue Note-nál megjelent Combustication hozza meg. Ez a zene már nem képzelhető el áram nélkül, megjelennek a különböző villanyzongorák, a basszusgitár, a hangminták, de azért az ortodox dzsesszeseknek ugyanúgy bejön, mint a poszthippiknek vagy akár a modern tánczenéken nevelkedett legfiatalabb generációnak. A kritika lelkes, és valahol Ornette Coleman és a Beastie Boys közé lövi be az anyagot, melyet a hip-hop-ritmusok és a free jazz disszonanciájának egymásba feszüléséből vél generálódni.

Ezen az úton tovább haladva jutunk el a The Dropper című MMW-albumig. A zene karakteres, pontos, de nehezen határolható be a hagyományos kategóriákkal, ezért aztán sokféle módon próbálják megközelíteni: progresszív dzsessz, őrült kísérlet, funkorientált acid dszessz, avant-noise-groove, kontrollált káosz, XXI. század zenéje stb.

Az biztos, hogy az MMW rettenetesen jó zenészekből áll. John Medeski zongorán, Leslie effekttel turbózott Hammond B3/C3 orgonán és egy régi típusú Fender zongorán nyomat. Chris Wood bőgőn és egy elektromos Fender basszuson játszik, és nagyon megtisztelőnek tartja, hogy a korai Charlie Mingushoz hasonlítják a stílusát. Billy Martin a kemény és cizellált ritmusalapokhoz egy hagyományos dobszerkót és számtalan ütőhangszert használ. A csapat bázisdemokratikusan működik, és mind a koncertjeiken, mind stúdióban csak csöves erősítőket használ. Gondolom, ez is azt a finom retrofeelinget szolgálja, ami az avatatlan hallgató számára eldönthetetlenné teszi, hogy ez egy hipermodern zene vagy valami lelet a hetvenes évekből.

A trió kiválóan építi be a vendégművészeket. Az MMW hangzásképébe szervesen illeszkedik Marc Ribot gitáron, Marshal Allen, a néhai Sun Ra Arkestra szaxofonosa, Charlie Burnham, a veterán hegedűs vagy Eddie Bobe kongás, akik néhány darabban kiváltják a hangmintákat. A tizenhárom kompozíció mind saját szerzemény, és mint az okos fiúkhoz illik, számtalan utalás magyarázható bele, a hetvenes évek eleji Miles Davistől a latinos beütéseken keresztül Jimmy Smithig. Hipnotikus dzsessz, amire lehet táncolni, vagy kellő távolságtartással előadott tánczene, amire figyelni kell.

Czabán György

Blue Note, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.