A kilencvenes évek közepére letisztult a stílusa, úgyhogy leigazolta a Blue Note nevű patinás lemezcég, ahol immár tizenegy albumot vett fel. Közülük meg kell említeni az 1999-ben megjelent Frendly Fire címűt, melyben Joe Lovano a partnere, és húzós posztavantgárd zenét nyomnak felszabadultan; míg a 2001-es Symbols of Light azért különös, mert egy vonósnégyessel kiegészülve kerülik el a nyáladzás minden kínálkozó csapdáját.
A 2003-as St. Louis Shoes visszatekintés: afféle "honnan jöttünk, mik vagyunk, hová megyünk" típusú dolgozat. Egyben szakít a "művész egyenlő a komponistával" koncepcióval. Az összes szerzemény főhajtás a nagy elődök és mentorok előtt, Ellington, Gillespie, Monk, Gershwin, Handy, illetve Cassandra Wilson és Jack DeJohnette szerzeményei aktualizálódtak. Az East St. Louis Toodle-Oo nyitja a sort, és a St. Louis Blues zárja, hogy még véletlenül se tévesszük el, honnan érkezett Osby altszaxofonja. Közben szépen sorjáznak a standardok, de ettől semmi retroérzésünk nem kerekedik. Komplex modern dzsesszt hallunk, gazdagon hangszerelve, sok érzéssel és ünnepélyesen előadva. A ritmusszekció magabiztos, Nicholas Payton pedig lágyan és pontosan trombitál. A zongorista Harold O`Neal huszonegy éves, de a bőgős Robert Hurst és a dobos Rodney Green is a fiatalabb nemzedék titánja, azt is jelezve mintegy, hogy milyen elképesztő tartalékok rejlenek az amerikai zenében.
Ez az album sem váltja meg a világot, de a vállaláson belül hibátlan anyag, szemérmes férfimunka, számvetés vagy egyszerűen egy hangulatos poszt-bop album, amit egyaránt használhatnak férfiak és nők, lehet rá odafigyelni, de háttérzenének sem karcos.
Czabán György
Blue Note Records, 2003
