Mindegyik teljesen más koncepció, csak a minőség állandó. Semmi retró, a mester mindig azonosnak tűnik önmagával. Biztosan mozog a műfajták között, ennek ellenére azonnal felismerhető, egyéni hangja van. Nem utánoz, hanem a formát alakítja a saját világához, ettől lesz egyedi. Kiváló társakkal dolgozik, gondolok itt olyan zenészekre, mint Bill Frisell, Uri Cane, Edsel Gomez, Jack DeJohnette, Graham Haynes, Dave Douglas vagy Mark Feldman.
Van víziója a zenéről mint egészről, műfajokat értelmez újra, tudós zenész, az intellektus azonban nem megy a hallgatható végtermék rovására, és ez komoly dolog. Tele van élettel, lendülettel, humorral, végig a fogyaszthatóság keretein belül.
Az eddig elmondottak érvényesek az új korongra is, és valamennyi elágazás eredményei gazdagítják. A More Music... értelemszerűen a Music For Six Musicians tematikáját viszi tovább, hangütése latinos. Az összes darab Byron szerzeménye, semmi szuvenír, de végig gurulnak a lusta karibi ritmusok. Fölötte egyszerű, már-már repetitív zongoraszólam egész más ütemben, és erre jönnek a fúvósok. Don Byron egészen kiváló klarinétos, nagy hangközökkel játszik, kihasználja a hangszer adta összes lehetőséget, és még laza is. A gondos megmunkálás hagy lehetőséget az összes hangszernek, amitől színes és egyenletes lesz az anyag.
Minden új Byron-album esemény, és mindig nehéz megjósolni, hogy merre mozdul el, másképpen: ő a legizgalmasabb figura a fiatalok közül. Az életmű sokszínű, és egyre szélesebb körökben járja körül a dzsessz lehetőségeit a XXI. században.
Czabán György
Blue Note, 2001
