Mégis van? (Brad Mehldau: The Art of the Trio)

  • Czabán György
  • 1998. április 16.

Zene

Van egy olyan vélekedés, miszerint a jazz világában az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt az aranykor. Azóta a nagy egyéniségeknek csak maximum ügyes utánzatai mozognak, meg volt néhány zsákutca, mint a jazzrock, de azt a menedzserek találták ki. A megszállott zenehallgató, aki már tudja a tutit, hajlamos azt gondolni, hogy már nem jöhet semmi új.

Aztán kap két új CD-t azzal a pimasz címmel, hogy The Art of the Trio. (Lásd még Johann Sebastian Bach: The Art of the Fugue vagy Ornette Coleman: The Art of Improvizers című anyagait. Például.) És kiderül, hogy amit egy klasszikus zongora-dob-bőgő felállásból ki lehet hozni a kilencvenes évek végén, az benne van, és még van valami plusz, amit úgy hívnak, hogy Brad Mehldau. Merthogy a kultúra a folytonosság, a hagyomány és a megújulás. Szóval lehet keresni az előzményeket, a Bill Evans Triót, Keith Jarrett trióit vagy Wynton Kellyt, McCoy Tynert, Thelonious Monkot, de ez a huszonhét éves fiatalember már a saját zenéjét játssza. Ráadásul itt nemcsak a jazz tudása, hanem a zenetörténet az alap, hisz´ Mehldau klasszikusan képzett zongorista, kedvence Mahler ötödik és hatodik szimfóniája. Azért nem kell megijedni, ez vérbő jazz, ahol az invenció háttérbe szorítja a gondolatot. Hibátlanok az arányok: a kultúra és az emóció, a spontaneitás és a tudatosság, a művész és az anyaga közti távolság, mind a helyén van. Nagy érzések és diszkrét önreflexió, és mindez egyszerűen, halál természetesen, nagy formaérzékkel előadva.

A trió másik két tagja is elképesztően jó. Jorge Ossy dobol, Larry Grenadier bőgőzik. Visszafogottan dinamikus játékuk pontosan szolgálja a zenét, mintha harminc éve együtt játszanának. Annyit és csak azt csinálják, amit kell. Ennek a triónak van még egy lemeze Introducing Brad Mehldau címen, de az nem jutott el hivatalosan hozzánk. Ezenkívül Joshua Redman Moodswing című albumán hallhatók így együtt.

Az 1997-ben, stúdióban rögzített The Art of the Trio, Volume One című album kilenc felvételt tartalmaz. Ebből négy Mehldau szerzeménye, öt sztenderd, köztük a Blackbird című Lennon/McCartney-szerzemény. Az Art of the Trio, Volume Two: Live at the Village Vanguard címmel 1998-ban megjelent folytatást koncerten rögzítették. A két kiadvány természetesen önállóan is működik, de nem helyettesíti egyik a másikat.

Brad Mehldau szereti a német költészetet és az irodalmat, olyanokat, mint Goethe, Thomas Mann, Rainer Maria Rilke, és persze Chet Bakert, John Coltrane-t és Henri Mancinit. Lehet, hogy mégis van remény?

Czabán György

Warner Records, 1998

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.