A Gutenberg-galaxis végnapjait latolgató eszmefuttatásokhoz képest ugyanis lehet örülni, illetve legalább annyira lehet rémüldözni is a hatalmas csarnokokban felvonultatott könyvrengeteg miatt, az egyik tanulság azonban az, hogy az érzelmek a professzionálisan működő üzleti-nagyipari tevékenységekben meglehetősen kevés szerepet játszanak. Márpedig a Buchmesse elsősorban ez: hatalmas dizájncenter és végtelenített irodaház. Dacára a mozgójárdáknak és a táblarendszereknek, a gyalogos közembernek körülbelül annyi esélye van a felvonultatott betűrengeteggel szemben, mint Jancsiéknak az erdőben, amikor a madarak felcsipegették a kenyérmorzsákat. Az elképesztő méretű csarnokok ugyanis önmagukban is két-három szintesek, egy-egy szint nagyjából nyolc-tíz focipálya méretű, csarnokból meg több mint tíz van. Ehhez képest a felvonultatás alapvetően tematikus rendszerű (fiction, non-fiction, gyerekkönyvek, számítástechnika stb.), kisebb korrekciókkal a nemzeti önérzetekre való tekintettel. A csarnokon belül a kis utcácskákon hullámzik a tömeg, jobbra-balra paravánokkal elrekesztett szobácskák, ahol egy-egy világhírű kiadó úgy 50-100 négyzetméteren megmutatja magát a világnak. Elgondolható, hogy egy Theme avagy egy California University Press mit fektet a dizájnba, hogy az az 50-100 négyzetméter valóban róla szóljon. Kissé gyanús ugyan, hogy mára a könyvvásár alapeszméje, azaz a figyelemfelkeltés és információcsere ebben a formájában némileg anakronisztikussá lett, ám az kétségbevonhatatlan, hogy az utcácskák találkozásánál illatozó kávéházakban üldögélő könyvipari szakemberek (a professzorkülsejű kiadóvezetők és a körülöttük csoportosuló juppie-k, hostessek) ebben a repülőtéri sokadalomban jól érzik magukat, és végzik a dolgukat. Azaz: ismerkednek, beszélgetnek, kereskednek.
El nem adnak, mindent a szemnek, semmit a bevásárlószatyornak, legalábbis a helyszínen nem, mivel a német rendszert a könyvkereskedők uralják, s Németországban semmiféle kiadó közvetlen formában nem adhat el könyvet. Magyarán: ami nem a német terjesztőkön fut át, az nincs is. És ezt a magyar szereplésről szólva se felejtsük el.
Önismereti terápia
Hogy mit jelenthet ehhez képest a híres-neves Schwerpunktthema fogalma? A kereskedéshez képest természetesen nem sokat. Illetve nagyon sokat, de csak okosan használva. Egy ország megkapja egy pavilon alsó szintjének egészét, kezdjen vele, amit tud. A lehetőség és az esély nem kevés, főként a könyvvásárt kommunikáló média miatt. Megindulhat a bevésés, Magyarország határtalanul, határ- és könyvnyitás, rendezvények és pódiumbeszélgetések, fogadások és politikusok, köztársasági elnök, miniszterelnök, kattog a gép. Egy biztos: nem szerencsés figyelmen kívül hagyni a vásár természetét. Márpedig a magyar megjelenés mind a dizájnt, mind a felvonultatott programokat tekintve sokkal inkább törekedett a kultúra - s főként az irodalom - segítségével történő nemzeti önmeghatározásra, mint valami média/vásárló/vásár-kompatibilis üzenetküldésre. Az még csak érthető, hogy az előző díszvendégek, Svájc és Portugália viszonylag kevéssé küzdöttek az európaiság problémakörével, míg a magyar pavilon merő izomgörcsből állt. Az azonban már nehezen indokolható, hogy egy miniszteri biztossággal megemelt kht.-sített szereplés miként fajulhat olyan szürke, kisszerű és unalmas megjelenésbe, mint ami a magyar pavilon látványát és programjainak döntő többségét jellemezte. Megjegyzendő, hogy a német kiadók által megjelentetett, azaz a német piacon eséllyel bíró könyvek nem a magyar pavilonban kellették magukat, mint ahogy a nevesíthető magyar szerzők (a napi tizenkét órás műszakot hozó Esterházy-one-man-show-tól eltekintve) is alig bukkantak fel itt. Megvolt a maguk programja, újságok, tévé stb., végezték is becsülettel. Business is business.
Helyettük a magyar csarnokban tizenkét búsra faragott, félbevágott nagy magyar szomorkodott holmi Ikea-állványok tetején, gondosan névtelenítve, hogy a betévedő német polgárcsaládok még ebéd előtt a kirakott magyar életrajzi művek böngészésével elégíthessék ki rejtvényfejtő hajlamaikat. Zöld kreppel elkerített sarok neveztetett Café Pest-Budának, székekre, asztalokra tellett. Akinek ennyi a kávéház, sose menjen jobb helyre, főként állami támogatással. Elnagyolt, könyveket imitáló papundekli válaszfalak közt üldögéltek a polcokra tolt magyar nyelvű könyvek előtt a magyar kiadók - az ötlet valamikor valahol talán jónak tűnhetett, itt helyben egyszerűen ronda és pitiáner hatást keltett.
Nemzeti lelkületről és önidentifikációról, kht.-sítésről és működésről sokat elárul, hogy miközben a szervezés állomásai és a csarnok berendezése körüli bonyodalmak telis-tele voltak felfelé tekingető megfelelni akarással, magán a vásáron már mindenki hárítólagosan rázta a fejét, és felfelé, illetve oldalirányba mutogatott, majd a vásáron megjelenő - és a magyar pavilonbeli körbevezettetést elszenvedő - miniszterelnök dizájnértékeléséből érthető módon mindössze holmi dünnyögésre tellett, míg, jól értesültek szerint, a protokoll által kevésbé kötött miniszterelnök-feleség nyíltan is hangot adhatott az ízléstelenség és jelentéktelenség miatt érzett csalódásának.
Honderű
Persze keseregni nem kell, hiszen a magyar részvétel a Frankfurti Könyvvásáron feltétlenül sikeres volt. Az a mondat ugyanis, hogy egy díszvendég részvétele sikertelen volt, egyszerűen értelmezhetetlen. Ráadásul a német kiadók tették a dolgukat, Nádas, Kertész kicsordult az újságokból, mögöttük mellbedobással Esterházy, Konrád, kissé leszakadva Dalos és Krasznahorkai, állítólag a stadionon kívül futottak, futnak még többen. Csak azt nem tudni, miért lepődött meg ezen bárki is. És az a tény, hogy a sverpunktság következményeként valamivel szélesebbre nyílhatott az az ajtó, ahol a német piac a magyar szerzőket beengedi, mindenképpen jó. Persze lehetett volna akár úgy csinálni az egészet, hogy azok, akik már odabent vannak, esetleg segítenek kinyitni a bejáratot, de csitt.
Egyébként meg voltak felolvasások, focimeccs, koncertek, kiállítások. Nem is volt ezzel semmi baj. A németek, ha már az elmúlt száz évben nem tudtak leszokni az irodalmi estek látogatásáról, most ízelítőt kaphattak a lélek bonyolultságából és a kitartásból. Milyen egy középkorú német házaspár, ha a nyolc órakor kezdődött, és még javában tartó magyar felolvasóestről éjfél körül elgyötört arccal kióvakodik?
Terjedelmes, nem bonyolult és nem szomorú regények kellenek, bólogat egy német kiadó képviselője.
Viszont Kertész Sorstalanságából állítólag százezret adtak már el. Nem siker ez, hanem a szolidaritás, nyilatkozta a német televíziónak a magyar szerző.
Czabán György
