Kenny Garrett: Detroitban születtem, apám hobbiból szaxofonozott, állandóan szaxofont hallottam a házban, én is szaxofonozni akartam. Egy nap egy altszaxofonnal jött haza, az utcán vehette valakitől. Megtanította nekem a G-skálát, de különben zeneiskolába jártam. Detroitban jöttem össze Marcus Belgrave-vel, nála tanultam, akárcsak James Carter, Geri Allen és Bob Hurst. Az összes fiatal detroiti zenész Marcus műhelyéből nőtt ki. Játszottam a big bandjében és a kiszenekarában is. De fújtam klasszikus zenekarokban is, a lehető legtöbbféle stílusban ki akartam próbálni magam, csak hogy zenélhessek - és távol tartsam magam a balhéktól. Középiskolában nagyon bírtam az orgonatriókat, szombatonként orgonistákkal jammeltünk. Azt gondoltam, érettségi után a Berklee Zeneakadémiára megyek, de a Mercer Ellington vezette Duke Ellington Orchestrában kötöttem ki. Eredetileg csak egy nyáron át játszottam volna velük, de három és fél év lett belőle. Zenélhettem Cootie Williamsszel, aki nyugdíjból jött vissza, aztán megismertem Johnny Hodgest. Vagy hetven zenésszel dolgozva tanultam meg másokkal együtt játszani. Aztán New Yorkba költöztem, a Mel Lewis Orchestrával szerepeltem, ami akkoriban Thad Jones kompozícióit játszotta Mel Lewis vezetésével. Dannie Richmonddal Charles Mingus zenéjét játszottuk. Játszottam Freddie Hubbarddal, vele már Detroitban is zenéltem, úgyhogy amikor New Yorkba költöztem, leszerződtetett. Játszottam Woody Shaw-val, Art Blakey Jazz Messengers zenekarában, Dizzyvel, Stinggel, Milesszal. Volt egy idő, amikor egyszerre öt különböző zenekarral játszottam: a sajátommal (az OTB-vel), Art Blakeyvel, Milesszal, Freddie-vel és Woodyval. Aztán Miles hívott. Próbajátékon vettem részt egy francia filmhez, Gary Thomas tenorszaxofonossal együtt, aki elmesélte, hogy Milesnak kéne egy altszaxofonos, de ő nem akar altot fújni. Megkérdezte, nem akarnék-e Milesszal játszani. Naná, hogy akarnék. Felhívtam a megadott számot, de csak az üzenetrögzítővel beszéltem. Aztán egy fickó visszahívott, Marcus Miller volt az, kitűnően imitálta Miles hangját. Megbeszéltük, hogy küldök egy kazettát. Pár nap múlva jött a válasz, hogy minden oké. Először csak azt hittem, játszhatok négy koncerten, aztán öt év lett belőle, Miles Davisszel.
MN: A Coltrane-kompozíciókból álló albumán hallva Pat Metheny gitárszintetizátorát, azon gondolkoztam, hogy vajon segít-e ez Coltrane szellemét megidézni.
KG: Nem hiszem, hogy az lenne a kérdés, illik-e ez Coltrane-hez vagy sem. John Coltrane nemigen játszott gitárosokkal, talán csak Wes Montgomeryvel. Én mégsem akartam zongoristával csinálni a lemezt: ha Coltrane zenéjét akartam volna játszani, akkor Elvin Jonest, Reggie Workmant és McCoy Tynert hívom, imádom a zenéjüket; de én másfajta megközelítést akartam. Hívhattam volna zongoristákat, leutánozhattuk volna azt, amit mások már egyszer megcsináltak, de én John Coltrane szellemében interpretálni akartam Coltrane zenéjét, nem imitálni. Sok Coltrane-tribute-lemez készült, a legtöbb szaxofonos megpróbál úgy játszani, ahogy ő - én nem. Sokan mondják, John Coltrane nem így játszana, ami igaz is lehet, de én nem akarok John Coltrane lenni, nem is vagyok az. Én Kenny Garrett vagyok. Ez a legnehezebb. Persze a gitárnak más a hangzása, de talán így az, akinek ma eszébe se jutna John Coltrane-t hallgatni, mégis megnézi az eredetit. Egyik célom, hogy felkeltsem a kíváncsiságot Coltrane iránt.
MN: Mit gondol a biznisz jelenlétéről a jazzben?
KG: Húúúúúú.
MN: Akkor úgy kérdezem, milyen egy nagy lemezkiadóval dolgozni?
KG: Nem könnyű, de azért elég jól megy. Sok zenész mögött nincs annyi tapasztalat, mint énmögöttem, viszont nagy publicitást kapnak. Nincs ezzel semmi baj, de én megpróbálom egy másik szintre eljuttatni a zenét, amit azonban az üzlet néha nem enged. Azelőtt a zene a zenéről szólt, a közösségről, a zene volt az elsődleges. A zenész zenélt, a közönség pedig a zenére mozdult rá. Ma másképp van, ami alapvetően az amerikai üzleti világ következménye: "Ezt a zenészt így tudjuk piacra dobni, azt úgy." A zenéé kellene hogy legyen a főszerep, de változnak az idők, és mit lehet tenni, változol te is.
MN: Kiket hallgat most legszívesebben?
KG: Leginkább Joe Hendersont és Sonny Rollinst. Ha tehetem, nem hagyom ki Sonny Rollinst, de ő ritkábban játszik, mint Joe. Amikor Hendersont hallom, azt kell mondanom, hú, ez aztán tud zenélni. Együtt jött fel Coltrane-nel és a többiekkel, együtt élte át velük azt a zenét. Amikor szaxofonozni hallom, ezeket a tapasztalatokat érzem benne. Értékelni kell, hogy ő még velünk van. Sokan elmennek mellette, nem figyelnek rá a fiatalabbak, inkább a hasonló korúak felé gravitálnak, én viszont inkább az idősek felé, mert ők élték át ezt a zenét. Az első lemez, amit vettem, Woody Shaw-é volt. Aztán jött Elvin Jones, Ron Carter, Joe Henderson. Szeretek velük játszani, átvenni tőlük, amit tapasztaltak. Mindig tanulni próbáltam. Saját nemzedékemből figyelemre méltó Gary Thomas, Steve Coleman: nem tradicionális jazzt játszanak, elismerés illeti őket. A tradicionális vonalon Wallace Roney az utóbbi években valósággal kivirágzott. Gyakran hasonlítják Mileshoz, de ha figyelmesen hallgatod, észre kell venned, hogy más is van ott. Én játszottam Freddyvel, Woodyval, Milesszal és Dizzyvel, felismerem, ha jó trombitást hallok; Wallace-nak van esélye, hogy a nagyok közé kerüljön.
MN: Mit tervez a következő albumra?
KG: Van pár ötletem, de most még nem tudom biztosan. Talán egy koncertlemezt kéne csinálni, aztán megint egy stúdióalbumot, esetleg abban a stílusban, ahogy Milesszal dolgoztunk, de még nem vagyok biztos benne. Nemrég fejeztem be az előzőt, most épp utazunk, közben próbálok írni. Inkább azt várom, hogy a zene jöjjön hozzám, mert általában ha elhatározom, hogy csinálok valamit, az nem úgy lesz. Meglátom, mi jön magától, és talán abból lesz valami. Foglalkoztat a trióban való játék is, ami komoly kihívás. Van még egy csomó zene, Coltrane is, más is, amit meg lehetne csinálni, de nem hiszem, hogy a közeljövőben még egy Coltrane-lemezt csinálnék. Most a saját zenémet akarom játszani.
Czabán György
(közreműködött: Szőnyei Tamás)
