Hajnal Ernõ

Hogy kinek kell ma egy tűnt világról ránk maradt klasszikus? Pláne kettő! A kérdés lehetne merőben költői is, mi viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy akár név szerint is meg tudjuk mondani, 2012-ben kiket örvendeztet meg e két hétpróbás kriptaszökevény.

"Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker" - írta Stephen King 1984-ben, e kötet amerikai megjelenésekor, és aligha tévedett nagyot: Barker valódi nóvumot hozott a rémtörténet-irodalomba. Barker korai, rövidebb írásait gyűjtötte egybe a Vérkönyvek-sorozatban, melynek nyitó kötetét immár magyarul is olvashatjuk - a bevezető (keret)történet mellett még öt novellát, melyek mindegyike más-más oldalról és szemléletmódból közelíti, illetve haladja meg a horrorirodalom sajátos kliséit. Legközelebb ezekhez az első két történet áll.

A két Lotti után itt a két Leto vagy éppenséggel három, noha egyesek szerint egy is bőven elég. Jaco Van Dormael nyilván nem tartozik ezek közé, hiszen többemberes feladatot bízott a rocksztárként nálunk is méltán közismert színészre.

Persze ez egy Angelina Jolie-mozi, s mint ilyet kell elhelyeznünk az Angelina Jolie-hajviseletek rangsorában (27. percig: festett sárga, 27-100 p.: festett fekete), s csak ezután járulhatunk a kémfilmeket elbíráló rögtönítélő moziszék színe elé.

Öten bújnak a padló alatt. Fölöttük a francia gazda és egy náci tiszt szócsatázik. Ez Hans Landa ezredes, a rettegett "zsidóvadász" nagy belépője. Micsoda választékosság, micsoda szörnyeteg! Latabár Kálmán és Hannibal Lecter kézfogója egy élére vasalt SS-uniformisban.

Borat, ha nem is műfajt, de precedenst teremtett: a magát kazahnak mondó álőstahó felkészületlenül érte a művelt Nyugatot, mely hol vele harsogta a raszszista himnuszokat, hol fehérkesztyűsen lekezelte a vécéből ivó, civilizálatlan vadembert. (Azok jártak csak jól, akik idejében felismerték a bohócot, ám ők voltak kevesebben.) A nagy kérdés egy darabig az volt, hogy Sacha Baron Cohen most akkor velünk vagy rajtunk röhög, majd az, hogy melyik szereplő miért perel (jól összevágva ez is kitett volna egy érdekes másfél órát), végül pedig, hogy folytatható-e a világraszóló átverés.

A Paramount-logóra úgy kerülnek fel a csillagok, mintha egy mérges nindzsa vette volna célba a közismert feliratot - lendületes kezdés, az ember pont ilyet vár Michael Baytől, meg közepesen átsütött, vérnarancs naplementét metálszínű, tolótetős világvégékkel. Lehetséges, hogy Pearl Harbort nem vele kellett volna újrajátszatni (bár így legalább túlestünk rajta, mint a rubeólán), de azt még a lélektől lélekig terjedő kamaradrámák hívei is elismerték, hogy Baynél rátermettebb szakit aligha találhatott volna Spielberg a Hasbro játék robotjainak megfilmesítésére.