A németet maga Hitler rendelte Franciaországba, hogy kifüstölje az utolsó bujkáló zsidókat is. Az SS cseveg, a francia remeg, az asztal alatt pedig ott ketyeg a hitchcocki bomba: az, amelyiket jó előre meg kell mutatni, hogy maga a közönség számolhasson vissza - egy váratlan robbanás barbár munka, nem hoz a konyhára.
A padló alatt öten vannak. A padló fölött a zsidóvadász tejet kér, tejet vérengzés előtt! - micsoda arculcsapása ez a mozgóképes kóserságnak, és a német csak iszik és cseveg, dicséri a háziak tejtermékét, letüdőzi a falusi levegőt... Nagy idők ezek egy hibátlan szimatú, kiművelt szupernácinak, és micsoda idők egy Tarantino-karakternek! Ketyeg a bomba, nem is egy, rögtön kettő: a padló alatt és a kamera mögött egyként az életükért küzdenek a felek: na ebből, hogy jössz ki? - a kérdés sokkal inkább Tarantinónak szól, mintsem a szereplőknek. Hogy jössz ki, hogy dumálod ki magad a kosztümös filmek béklyóiból?! Befelé menet még minden simán ment, megtörtént a beígért spagettiwesternes meghökkentés, az SS-karszalagos tisztelgés a cowboykalapos klasszikusok előtt, de mi lesz vajon Tarantino legfőbb erősségével, a történetmesélést kiváltó termékelhelyezéssel? A kosztümös filmek viszonylag kevés product placementet bírnak: ahogy a francia forradalom idején sem lehet büntetlenül Perrier vizet inni (bár Sofia Coppola azért próbálkozott valami ilyesmivel a Marie Antoinette-ben), úgy a holokauszt kellős közepén sem lehet csak úgy előrántani egy Big Kahuna Burgert, vagy a sorozatpilotok természetéről értekezni. A tarantinói dumagépnek most nincs sok választása, zsidózni kell, vagy filmtörténetezni, Hans Landa ezredes ugye az előbbiben büfé, le is vág egy kerek kis előadást a zsidók és a patkányok analógiájáról. Majd még egy kis udvariaskodás, vérengzés, függöny, vége az első fejezetnek.
Ezt, ha nem is nagy fölénnyel, de Tarantino hozza, volt poén is, erőszak és némi feszkó. Innentől már csak négy további menetben kell a Big Kahuna Burgert kiváltani, de ha ment egy no-name párossal (Landát a Cannes-ban díjazott osztrák tévészínész, Christoph Waltz alakítja, míg a gazdát egy még nála is kevésbé ismert francia), kellő bizakodásra adhat okot, hogy a második epizódban Brad Pitt és a címbeli Brigantyk fellépése következik. A Brigantyknak amerikai a kiejtésük, baseball az ütőjük, és olyan a nevük, mint Donny Donnowitz, Hugo Stiglitz és Aldo Ray - Tarantino névadási szakértelme mit sem csökkent az évek során, és az is csak a javára írható, hogy meglátta a baseballütőre aggatott vérfoltos náci rohamsisakban rejlő vizuális lehetőségeket. Ez a kompozíció szerepel a film egynémely plakátján is, ez lenne a fő brand, az ehhez kapcsolódó mögöttes agyvelőtartalmat pedig azok az amerikai zsidó fiatalemberek szolgáltatják, akik felesküdött Brigantyk lévén fejenként 100 náci skalp beszolgáltatásával tartoznak mélységesen tahó-amerikai kapitányuknak (Pitt). S hogy kik is valójában a Brigantyk? Ha akarom, a veresegyházi asszonykórus, ha akarom, papucs orrán pamutbojt vagy a darabolós Marx Brothers, esetleg a kacsázó piszkos tizenkettő. Egy poén, amit a kelleténél jóval többször elsütnek.
Tarantino komoly elsütésproblémákkal küzd, a szupernáci műsorszáma egyszer még elmegy, de amikor nem egy tejtermelővel, hanem egy megszeppent leányzóval és egy tejszínhabos rétessel kell előadni ugyanezt, akárhogy is ügyeskedik a kamera, feszültségmentes, üres csevegés az egész. Hasonlóképpen járnak a skalpolós fiúk is: egynek jók, de az első hallásra blikkfangos szókapcsolat (nácikat!-skalpoló!-amerikai!-zsidó!-kommandósok!) vizuálisan hamar fáradó tréfa. A történelmi alakok páholyában is nagy a nyüzsgés, Hitler bajuszparódiaként az asztalt veri, Goebbels a tolmácsnőjét izéli, Churchill a zongorát támasztja. Az első fejezetet túlélő zsidó leányzó is visszatér a képbe, párizsi moziüzemeltetőként ő a bosszúálló-filmtörténészkedő szál fő gombolyítója, de más szereplők - többek közt egy filmkritikusból lett angol katona és egy filmsztárként ünnepelt német háborús hős - is vígan beállnak a pabstolók, ufázók és riefenstahlozók kórusába. Tarantino újra meg újra megpróbálkozik a legelső epizódban elsütött hitchcocki poénnal: asztal fölött a kedélyes "hogy s mint vagyunk", asztal alatt viszont a legmagasabb fokú hadi készültség - skalpolós, tökön lövős és pokolgépes verzióban is láthatjuk a viccet nem működni.
Jó mulatságnak tűnhetett az is, hogy miként arról a hírek beszámoltak, Quentin egy hatalmas lila műbránerrel közelített a forgatás szüneteiben elszenderedett színészeihez, majd az így készített "sztárok bránerrel" fényképeket - Pitt is megkapta a magáét - kitűzte a szégyenfalra. A hangulat, mint látszik, több volt, mint megengedő, a sztárok úri jókedvéből azonban ismét a nézők maradtak ki. Legalább a szándékos címelírást tisztázhatta volna, de a költői szabadságát védelmező filmművész megtagadta a magyarázatot. Így ez maradt a Becstelen Brigantyk egyetlen hátrahagyott titka, a többi ott van a vásznon, unásig megfejtve.
Az UIP-Duna Film bemutatója
