A két Lotti után itt a két Leto vagy éppenséggel három, noha egyesek szerint egy is bõven elég. Jaco Van Dormael nyilván nem tartozik ezek közé, hiszen többemberes feladatot bízott a rocksztárként nálunk is méltán közismert színészre. Letónak Yodára maszkírozott õsöreg haldoklóként kell visszarévednie halandóságának lehetséges változataira, melyeket a családi tûzhelyeket felügyelõ különbözõ feleségek különböztetnek meg egymástól. Mr. Nobodynak a jövõ elég fejlett ködébõl kell visszatekintenie a múlt kis színes, szagos ködeibe, és kit látnak szemeink ezekben a vizuális házi feladatokban: az oszló, de oszthatatlan Leto emlékeibõl kipattanó sok kicsi, merengõ Letót, úgy is, mint a tudományos romantika legfõbb reklámarcát. A belga filmrendezõ kicsiny üzenetét a világmindenségrõl és benne az emberrõl hatalmas formatervezõi hevülettel adja elõ, mintha egy igényeseknek készült skandináv dohányzóasztalhoz a gyár HR-esének teljességrõl szóló versciklusát is mellékelték volna. Míg Christopher Nolan Hollywoodból nyitott be a tudatalattiba, Dormael a fesztiválérzékenyebb végekrõl jut el ugyanoda: egy csinos labirintushoz, melyben a büdzsé szabta kereteken belül mindenki a kedve szerint hajtogathatja a valóságot. Ha az utolsó halandó ágyában Mr. Nobody helyett egy filmproducer haldokolna, jóval praktikusabb válaszok is születhettek volna az álmok és vágyak természetét firtató kérdésekre. Például, hogy nem az számít, ki álmodik toronyórát aranylánccal, hanem az, hogy ki és mennyi idõ alatt képes a kérdéses effekthez pénzt is felhajtani.
A Szuez Film bemutatója
** és fél
