Iványi Zsófia

Az amerikai társadalom peremén tengődő, szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb figurákat gereblyézett össze Bill Maher rendező, hogy tragédiákban gazdag és kilátásokban szegény életük bemutatásával rávilágítson: a life az bizony sucks. Meg arra is - hollywoodi műhelymunkáról lévén szó -, hogy azé' van remény.

Halott gyerekek lelkével riogatni nem új találmány, s nem is nagy dicsőség; a mumussá transzformált kiskorú mára a horror egyik alapkellékévé nőtte ki magát, már-már olyan klasszikus figurává, mint a másik (az áldozati) oldalon fellépő, reménybeli gyilkosa elől sokat sejtető fehérneműben menekülő tinilány. Ám ha a mérsékelten eredeti téma ellenére mégis vérszomjas kis Casperek tömegeit szeretnénk a többi szereplőre zúdítani, keresve sem találhatnánk jobb helyszínt egy évek óta üres árvaháznál (hol hősnőnk is nevelkedett egykoron, oh), itt a lehetőség és az indíték is adott a szellemfiaknak és -leányoknak, hogy szétszívassák a területükre hatoló élőket.

Keleten a helyzet változatlan: Oroszországban az emberi jogok sárba tiprásának hagyományait gondosan ápolják; rosszkor és rossz helyen lévő civilek, túl aktív aktivisták és szabadszájú újságírók esnek rendre áldozatául. Az atrocitások, fenyegetések és merényletek ellenére akadnak, akik mernek élni a szólásszabadság - igen szabadon értelmezett - jogával, megkeserítve ezzel a kormányzat életét, és kockára téve a sajátjukat.

Szöszi szerelmem teherbe esett, itt az ideje hát egy biztonságos, ergo bin Laden-mentes világ eljövetelének - ez jár Morgan Spurlock "dokumentumfilmes", az emlékezetes(en bornírt) Super Size Me megalkotója fejében. Hogy e sajátos (pánik)reakcióban mennyi az őszinte aggodalom/pénzre váltható színjáték arány, kideríthetetlen.

A moziból nézvést a vietnami háború kétségkívül az amerikai történelem egyik legkínosabb fejezete; eleddig szinte kizárólag véresen komolyan vett drámákban jelent meg a vásznon. Ám most ugrik a majom Mekongba! Ben Stiller szerint nevetni kéne - ha nem is a dzsungelben kínlódó katonákon, hanem a dzsungelben kínlódó, dzsungelban kínlódó katonákat játszó színészeken.

Alulöltözött és túlsminkelt tinilányok betyárkodnak, övön aluli poénok és lábszárat dugó ölebek cikáznak a levegőben; Colin Firth és a hol nőnek, hol férfinak maszkírozott Rupert Everett egymáséi lesznek. Sokat mondok, ennyi emléket hagy maga után a St Trinian's - Nem apácazárda című film, mely - mint a beszédes alcím is jelzi - egy mérsékelten konszolidált közegben, pontosan egy rendkívül rossz hírű bentlakásos iskolában játszódik.

Hihetetlen Hulk Van, aki sírva fakad, más inkább rágyújt: az emberek többsége rosszul viseli a stresszhelyzeteket, akad olyan is, aki nagy, zöld, mérges izomkoloszszussá alakul át. Belőlük viszonylag keveset, matematikailag egyet ismerünk - szerintem szerencsére.

A négy Oscar-jelöléséből egyet (legjobb eredeti forgatókönyv) díjra váltó Juno című film 30 éves rendezőjével beszélgettünk.

A híres rendezőről eddig is lehetett sejteni, hogy valami nem stimmel nála. Szebben a flúgost talán így mondhatnánk: "a hátborzongató mesék hollywoodi mestere". De ami volt, elmúlt: legújabb filmje minden eddigi munkájánál (hogy csak a hason szakirányból szemezzünk: Beetlejuice; Batman; Ollókezű Edward; Karácsonyi lidércnyomás; Az Álmosvölgy legendája vagy akár A halott menyasszony) sötétebb és kegyetlenebb.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen, de az emberi jogok tiszteletben tartásán túl egy ország, amit Iránnak hívtak. Itt élt, éldegélt a cserfes Marjane, kinek egészen tízéves koráig "olyan felhőtlenül telt a gyerekkora, mint egy igazi kislánynak".