verzió+ - Anna Politkovszkaja, hét év a frontvonalban

  • Iványi Zsófia
  • 2008. november 6.

Zene

Keleten a helyzet változatlan: Oroszországban az emberi jogok sárba tiprásának hagyományait gondosan ápolják; rosszkor és rossz helyen lévő civilek, túl aktív aktivisták és szabadszájú újságírók esnek rendre áldozatául. Az atrocitások, fenyegetések és merényletek ellenére akadnak, akik mernek élni a szólásszabadság - igen szabadon értelmezett - jogával, megkeserítve ezzel a kormányzat életét, és kockára téve a sajátjukat.
Keleten a helyzet változatlan: Oroszországban az emberi jogok sárba tiprásának hagyományait gondosan ápolják; rosszkor és rossz helyen lévõ civilek, túl aktív aktivisták és szabadszájú újságírók esnek rendre áldozatául. Az atrocitások, fenyegetések és merényletek ellenére akadnak, akik mernek élni a szólásszabadság - igen szabadon értelmezett - jogával, megkeserítve ezzel a kormányzat életét, és kockára téve a sajátjukat. Ezen bátor emberek közé tartozott Anna Politkovszkaja is: egészen kivégzésszerû meggyilkolásáig küzdött, hogy hazájában az olyan kifejezések, mint a "szabadság", a "jogszerûség" és a "demokrácia" többet jelentsenek nagyhatalmi csúcstalálkozókon pufogtatott frázisoknál. A két éve lakása elõtt lelõtt újságíró gyilkosát azóta sem fogták el, és - a nemzetközi nyomás ellenére - a feltételezhetõ megrendelõk ügyében sem indult még nyomozás.

E dokumentumfilm nem csupán egy bátor újságírót mutat be, de a félelmekkel és vágyakkal teli, mérhetetlenül magányos és kiszolgáltatott embert is a legenda mögül. Mása Novikova filmjében bejárja azon háborús helyszíneket, ahol az újságíró megfordult, feltárja az ott élõk nyomorúságát, a hadsereg középkori kíméletlenségének nyomait. A döbbenetes képsorokat átkötõ interjúkban folyamatos félelemben élõ kollégák, szélmalomharcokban kifáradt emberjogi aktivisták és gyászoló barátok emlékeznek az újságíróra, akinek annak ellenére volt mersze kimondani az igazságot, hogy tudta, az életével fizet érte.

Verzió filmfesztivál, november 4-9., a Toldiban és a Cirkóban

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.