Hihetetlen Hulk Van, aki sírva fakad, más inkább rágyújt: az emberek többsége rosszul viseli a stresszhelyzeteket, akad olyan is, aki nagy, zöld, mérges izomkoloszszussá alakul át. Belõlük viszonylag keveset, matematikailag egyet ismerünk - szerintem szerencsére. Õ ugyanis Hulk (polgári nevén Bruce Banner), státusát tekintve képregényfigura, hobbija a viaskodás gonosz katonákkal, illetve önmagával. Banner (Edward Norton) és az õ fékezhetetlen ösztönénje nem elõször, feltehetõen nem is utoljára forgolódik a vásznon, elõbbinek a személyisége, utóbbinak a tankdobálási technikája vált árnyaltabbá az elõzõ (elsõ) rész óta. Öt évvel ezelõtt szemtanúi lehettünk az ideggyenge szörnyeteg születésének, most az alapvetõen jó szándékú (szerelme megmentése, még csúnyább szörny nyuvasztása), bár meglehetõsen dekonstruktív ténykedését követhetjük. A film a különbözõ helyszínek szétverése mellett leginkább fõhõse belsõ harcára koncentrál: emberünk másra sem vágyik, csak hogy õ is az egyetlen személyiséggel és silány izomzattal rendelkezõ figurák boldog életét élhesse. Ugyanakkor a világot is meg kell menteni, amire Norton - hiába kellemesebb társaság, mint alteregója - önmagában nem képes. Az "át akarok alakulni"/"nem akarok átalakulni" dilemmája az egész filmet végigkíséri, egész komoly drámai hangulattal vértezve fel az alapjában városlezúzó akciókra és õrjöngõ digitális monstrumokra építõ mozit. Azért senki se ijedjen meg, Louis Leterrier filmje a "minél több dolog semmisüljön meg minél rövidebb idõ alatt" kategória egyik idei esélyese.
Az UIP-Duna Film bemutatója
** és fél
