A négy Oscar-jelöléséből egyet (legjobb eredeti forgatókönyv) díjra váltó Juno című film 30 éves rendezőjével beszélgettünk.
*
Magyar Narancs: Úgy volt, Brad Silberling rendezi a filmet. Õ híresen szentimentális rendező, a filmen azonban nyoma sincs az érzelgősségnek. Sokat kellett faragnia a forgatókönyvön?
Jason Reitman: Sokáig Silberlingnél volt a labda, de aztán mégis lepasszolta, őszintén szólva fogalmam sincs, miért. Nekem meg nem kellett kétszer mondani, tudja, tucatszám készülnek tinédzserkomédiák Hollywoodban, de ez egy egészen másfajta hangot ütött meg, mint a többi. Volt benne valami mélyről jövő optimizmus, miközben nagyon is tudomást vett erről a nagy büdös valóságról, ami mindannyiunkat körülvesz. Ha végignéz az idei Oscar-jelölteken - Nem vénnek való vidék, Vérző olaj, Michael Clayton - csupa búvalbélelt, nehéz dráma, és figyelje csak meg, mindháromból hiányzik a klasszikus befejezés. Mi megengedhettük magunknak azt a luxust, és ez akár üdítőnek is hathat, hogy nem nyúltunk bele a klaszszikus szerkezetbe. Egy szó, mint száz, le mertük zárni Juno történetét.
MN: Szemben az ön által is említett drámákkal, a vígjátékkal szokás lekezelően bánniÉ
JR: Az elmúlt 15-20 évben azért ezen a téren is volt némi előrelépés, és ez főként az ún. függetleneknek köszönhető. Az olyan alakoknak, mint Wes Anderson, Paul Thomas Anderson vagy Alexander Payne, Kevin Smith és Richard Linklater. A kilencvenes évek közepétől a vígjátékkészítés kezdte visszanyerni a tisztességét. Ez nagy szerencse, mert egy csomó dologról egyszerűen képtelenség a dráma nyelvén mesélni. Bajban is lettem volna, ha a tinédzserkori terhességről, amiről a Junóban szó esik, rezzenéstelen arccal kellett volna valami tanulságos történetet előadni.
MN: A független filmesek életében döntő fontossága van a Sundance fesztiválnak; jelentős mértékben befolyásolhatja a független filmek további sorsát. Mostanában mintha mégsem az új felfedezésekről, hanem az üzletről, a partikról szólna a fesztivál.
JR: Persze, mondogatják, hogy így kommersz, meg úgy kommersz, de ez szerintem nem a filmek, hanem a körítés, a sztárok felvonulása miatt van így. A Sundance nem a filmek miatt változott meg, hanem amiatt, hogy az utóbbi időkben Paris Hilton is itt parádézik. Aki nem bulizni jön, és be tud jutni a vetítésekre, ami egyébként nem olyan egyszerű, körülbelül ugyanazt kapja, mint akár 10 évvel ezelőtt. Idén tagja voltam a rövidfilmek zsűrijének, úgyhogy elhiheti, nem a levegőbe beszélek.
MN: A Juno hollywoodi viszonylatban olcsó filmnek számít, de most, hogy ekkora a siker, megnyílt az út a nagyobb produkciók felé.
JR: Ez kétségtelenül így van, épp csak az a baj ezekkel a nagy filmekkel, hogy mindenkinek tele a gatyája, akkora a felelősség, annyi helyről abajgatják az embert. Ott van például a végső vágás joga, amivel papíron ugyan nem rendelkeztem, de egy olyan filmnél, mint a Juno, hagyták, hadd menjek a saját fejem után. Így is ki kellett hagynom jó néhány jelenetet, de nincs kegyelem, lehet akármilyen vicces is egy-egy jelenet, ha nem szolgálja a film egészét, meg kell szabadulni tőle. Ebben, mondhatni, Woody Allenre hasonlítok, aki soha életében nem csinált 90 percnél hosszabb filmet.
MN: Adja magát, melyik a kedvenc Woody Allen-filmje?
JR: Nem akarok beállni azoknak a sorába, akik állandóan azt szajkózzák, hogy Annie Hall, Annie Hall. A kedvenc vígjátékom A legénylakás Billy Wildertől. Egyszerűen zseniális.
Köves Gábor
Juno
Az első perctől az utolsóig szórakoztató filmet csinálni minden bizonnyal roppant nehéz feladat; kevés pénzből még nehezebb, de azért volt már rá példa a világtörténelemben, hogy valakinek összejött. Mi is csak találgathatjuk, vajon mi is kellhet hozzá. Egy jó sztori? Hallottunk már olyat is, hogy a történetektől nem látni a filmet magát. Mindenesetre ezúttal a sztriptíztáncosnőből Oscar-díjjal jutalmazott forgatókönyvíróvá lett Diablo Cody alaposan kitett magáért. Nem feledkezhetünk meg nyilván a rendezőről sem, de akkor már csak a jó szerencse lenne hátra meg a színészek. Így tekintettel kell lennünk, olykor még szándékaink ellenére is, a műtörténeti előzményekre. Ne szépítsük, a "bekapta a legyet" irály filmes alapműfaj, olyan, mint a western. Mindebből a Juno a tavalyi év egyik üde mozijának, a Család kicsi kincsének nyomvonalán járva (az meg ugye másén) szintén egy "szeretnivalón" abnormális család reakcióját mutatja be egy (mozin kívül talán) nem mindennapos problémára; bár itt a cselekmény középpontjában álló leányzó pár évvel idősebb, és életcélja távolról sem az, hogy gyermekszépségversenyt nyerjen, hanem hogy kicsit kevésbé legyen terhes, mint amennyire az. Ahogy a címszereplő próbál kimászni a tévé gyér kínálata okozta, unalomból elkövetett szexuális aktust követő slamasztikából, az kellőképpen vicces jelenetekben és hasonmód elővezetett szövegekben, pontosabban "dumákban" jelenik meg, s a helyzet azalatt is egyre bonyolódik (hülyék a felnőttek).
Tehát szórakozunk az elejétől a végéig. Junóként pedig Ellen Page igazán bájos, nagyon bájos.
Forgalmazza a Best Hollywood
