Halott gyerekek lelkével riogatni nem új találmány, s nem is nagy dicsõség; a mumussá transzformált kiskorú mára a horror egyik alapkellékévé nõtte ki magát, már-már olyan klasszikus figurává, mint a másik (az áldozati) oldalon fellépõ, reménybeli gyilkosa elõl sokat sejtetõ fehérnemûben menekülõ tinilány. Ám ha a mérsékelten eredeti téma ellenére mégis vérszomjas kis Casperek tömegeit szeretnénk a többi szereplõre zúdítani, keresve sem találhatnánk jobb helyszínt egy évek óta üres árvaháznál (hol hõsnõnk is nevelkedett egykoron, oh), itt a lehetõség és az indíték is adott a szellemfiaknak és -leányoknak, hogy szétszívassák a területükre hatoló élõket. Furcsa is, hogy Juan Antonio Bayona elõtt másnak nem jutott eszébe, hogy ilyen helyen próbálkozzon horrorfilmmel (a "rendes" árvaházi filmek nem érnek). A felfedezésértékû helyszín után talán meglepõ, hogy minderrõl jobbára semmi sem jutott a rendezõ eszébe. Filmjének önmagában is borzongató játékai (kiszámolós, bújócska, fogócska etc.) és a határokat nem ismerõ gyermeki fantázia vérbeli horrorrá turbósítása helyett a történet drámai oldalára - a gyermekét és sanszosan az eszét is vesztett anyára - koncentrálunk, a riogatást pedig (sajna) elintézzük néhány erõsebb hangeffekttel, meg egy, a fején zsákot viselõ kissrác rendszeres kamera elé lökdösésével. Ezért hát a ma esti mozizás helyett a fõszereplõ példáját követve mi is fogadjunk inkább örökbe néhány csintalan minizombit, akár a hörgõ-morgó zsákfejût is. Akkor legalább otthon lesz egy kis horror.
Forgalmazza a Paradigma és Budapest Film
** és fél
