Juhász Attila

Felemás évet zárt a Jobbik. Egyre nehezebb a kormánynál szélsőségesebbnek lenni, de a hosszú távú trendek szerint a Fidesz nem képes megakadályozni Vonáék erősödését.

A baloldalon immár nyíltan beszélnek a szélsőjobbal szemben eddig folytatott politika tarthatatlanságáról: Bajnai Gordon például vitára hívta Vona Gáborékat, Mesterházy Attila pedig többször is utalt arra, hogy mostantól a szélsőjobboldali párt a szocialisták legfőbb versenytársa. Sajtóértesülések szerint a Fideszben is gondolkodnak azon, hogy mit lehetne kezdeni a Jobbikkal, hiszen bár az ellenzéki színtér jelenlegi tagolódása (jelentős, középpártként működő szélsőjobb és gyenge, felaprózott baloldal) kedvező a kormánypárt számára, a Jobbik további erősödése már veszélyeztetné a "centrális erőteret".

Miközben a magyarországi antiszemitizmus kapcsán Gerő András nagy vihart kavaró Romsics-kritikája tartja izgalomban a véleményformálókat, kevesen veszik észre: a szélsőjobboldal még azáltal is képes volt új lendületet adni az évek óta erősödő zsidóellenességnek, hogy fény derült a Jobbik egyik vezetőjének zsidó származására.

Csepeli György és Vági Zoltán alapos elemzésekben (lásd: Azok a csodálatos harmincas évek, Magyar Narancs, 2010. november 25. és Szélsőjobbra át?, 2010. december 9.) írták le azokat a tényezőket, melyek a hazai szélsőjobboldal elmúlt években tapasztalható felerősödéséhez hozzájárulhattak. A tanulmányukhoz több ponton kapcsolódó alábbi írásunkban azt szeretnénk bemutatni, hogy a Political Capital először tavaly februárban publikált jobboldali extremizmus indexének adatai alapján nemzetközi összehasonlításban mennyire mondható erősnek Magyarországon az igény az etnocentrista-előítéletes, rendszerellenes, tekintélyelvű ideológiákra, és hogyan változott ez az arány az elmúlt évtizedben.

Egy férfi és egy nő ül a bárban. - Lefeküdne velem egymillió dollárért? - kérdi a férfi. - Persze - vágja rá a nő. - És ezer forintért? - Dehogy. Mit képzel, ki vagyok én? - Azt tisztáztuk, hogy ki maga, most már csak az árról tárgyalunk.

Orbán Viktor az EP-választást értékelő Fidesz-kongresszuson a Monty Python társulat Gyalog galoppjának egyik jelenetét idézve üzente a nyilvánosságnak, hogy a tönkrevert szocialistákkal nem lesz semmiféle kiegyezés. Arra viszont nem sok szót vesztegetett a pártelnök, hogy a Fidesz miként viszonyul a 427773 szavazatot besöpört Jobbikhoz, pedig a filmből erre is citálható lett volna egy találó jelenet: az, amelyikben a kerekasztal lovagjai mindaddig nem hiszik el, hogy a jelentéktelennek tetsző nyúl valójában veszélyes rájuk nézve, amíg az le nem harapja egyikőjük fejét. Ahogyan a filmben Arthur király "a nyúlon túl" keresi a fenevadat, úgy hadakozik a Fidesz a Jobbiknál is rosszabbnak feltételezett MSZP-vel.

A magyar politikai közbeszédben rögzült szélsőjobboldalképet mindenekelőtt a bal- és a jobboldal kokettálás kontra riogatás címmel illethető vitája formálta az utóbbi években. E vitának - alig sarkítva - pusztán annyi a tartalma, hogy a baloldal szerint Orbán Viktor kiszabadította a fasizmus szellemét a palackból, a jobboldal szerint viszont Magyarországon nincs se szélsőjobboldal, se fasiszta szellemiség, palackokkal pedig kizárólag provokátorok szoktak dobálózni akkor, amikor az Gyurcsány Ferencnek éppen érdekében áll. Hogy ezek az állítások mennyire nem állják meg a helyüket, pártpolitikai szempontból pedig már mennyire nem hatékonyak, az 2006 ősze óta egyre nyilvánvalóbbá vált. Stratégiai okokból azonban a két nagy politikai oldal mégis ragaszkodik saját értelmezéséhez, aminek pedig három fontos következménye is van a szélsőjobboldalról való közgondolkodást illetően.