Természetesen nem a (talán) kibontakozó történészvita fontosságát kívánjuk megkérdőjelezni: egyetértünk György Péter e lapban megjelent ama állításával (lásd: Nem ússzuk meg, Magyar Narancs, 2012. július 12.), amely a magyar Historikerstreit szükségessége mellett érvel. Ám ez a vita nem folyhat úgy, hogy résztvevői nincsenek tekintettel a hazai szélsőjobboldal közvélemény-formáló erejére, valamint a tágabb politikai és társadalmi környezetre. Ez utóbbin nem pusztán az újjáéledő Horthy-kultusz értendő, hiszen az csupán egyetlen eleme azon törekvéseknek, amelyek hozzájárulhatnak az antiszemitizmus társadalmi elfogadottságának növekedéséhez. Emiatt viszont már vitatjuk György Péter ama véleményét, aki szerint a Jobbik politikusaival "nem kell vitatkozni", mivel kívül vannak a demokratikus politikai közösségen. Nos, az antiszemita üzenetek is épp azért terjeszthetők hatékonyan, mert a közbeszédből szinte teljesen hiányzik a szélsőjobboldal-ellenes érvelés.
Erre jó példa Szegedi Csanád ügye, amelyet - legalábbis eddig - akadálytalanul kezelhetett a Jobbik a saját céljainak megfelelően, és amely egyes várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem késztette visszafogottságra a pártot. Sőt, néhány nappal azután, hogy június végén - vélhetően a párton belüli konfliktus következményeként - a nyilvánosság előtt is fény derült Szegedi Csanád zsidó származására, Vona Gábor a "legjobb védekezés a támadás" elv jegyében vitára hívta Köves Slomó rabbit az antiszemitizmusról és a rasszizmusról. A pártelnök úgymond tisztázni kívánja a Jobbikot az antiszemitizmus "vádja" alól, a párt Barikád c. hetilapjába erről írt cikke a "Most akkor ki a rasszista?" címet viseli. Nem mellesleg a lap ugyanezen számában olvasható egy olyan írás is, amely szerint "nemzetközi és magyarországi zsidók össztüzébe került hazánk, mert magyar emberek, önkormányzatok emléket állítottak a Trianonnal kivéreztetett országot felvirágoztató Horthy Miklósnak és korának. A méltó emlékezésre válaszul a hazai és a nemzetközi zsidó körök egymást túlharsogva kiáltanak erősödő antiszemitizmust Magyarországra." A Barikád egy héttel későbbi számában Vona egy amerikai szenátornak írt nyílt levélben utasítja vissza az antiszemitizmus vádját - miközben a következő oldalon olvasható cikknek "A fülkeforradalmi kormány a zsidók szolgálatában?" címet sikerült adni. Ezekre a már-már nevetséges önellentmondásokra azonban a Jobbik politikai ellenfeleinek eszükbe sem jut rámutatni.
A Szegedi-ügy után sokan gondolhatták: a Jobbik nem folytathatja úgy, ahogy eddig. Ám nemhogy a Jobbik, de maga Szegedi Csanád sem lépett ki a szokásos szélsőjobboldali érvelésből, mivel nem is kényszerítette erre semmi. Saját lapjának adott magyarázkodó interjújában elmondta ugyan, hogy "a magyarság mindig vállalást jelentett", de hozzátette: az számít, hogy "ki hogyan viszonyul a magyarság ügyéhez", és a zsidóságról alkotott véleménye sem változott meg. Jól rímel erre Vona Gábor állásfoglalása, miszerint a Jobbikban mindig is az számított, hogy ki mit tett le a nemzet asztalára. Szó sincs tehát arról, hogy jobbikos politikusok (vagy a Jobbik hívei) hirtelen úgy gondolnák: "magyar az, aki annak vallja magát". Épp ellenkezőleg: továbbra is fenntartják maguknak a jogot, hogy eldönthessék, ki a magyar, és ki nem. Eszerint tehát a magyarság mégsem vállalás, hanem - ahogy azt Csurka István megfogalmazta - teljesítmény, amely a Jobbik saját, egyébként nem részletezett mércéje alapján ítéltetik meg. És Szegedi Csanád megfelelt a Jobbik magyarságvizsgáján: már zsidó származásának ismeretében választották megyei elnökké. Fontos szereplő maradt annak ellenére is, hogy a párt formális felső vezetéséből kiesett. Vona vélhetően abban reménykedik, hogy a Jobbik Szegedire mutogatva háríthatja el az antiszemitizmus vádját, s eközben nem keletkezik túl nagy feszültség a pártban vagy annak szavazótáborában sem.
Bár a Szegedi családfájának napvilágra kerülését követő napokban a szélsőjobboldal interneten is aktív támogatói körében érzékelhető volt a zavar és a csalódás, a szélsőjobboldal jelentősebb orgánumai átvették a Jobbik hivatalos érvelését. Még a Szegedi iránt köztudottan nem lelkesedő kuruc.info is tárgyilagosan, szerkesztői kommentárok nélkül tálalta az eseményt. A szélsőjobboldali nyilvánosság fegyelmezett hozzáállásának is betudható tehát, hogy az ügy egyelőre nem rengette meg a pártot, inkább lehetőséget adott a Jobbiknak az antiszemitizmus tagadására és relativizálására, annak deklarálására, hogy Magyarországon nem létezik antiszemitizmus, csak "magyargyűlölet". Ennek szomorú előképét láthattuk Schweitzer József inzultálását követően is, amikor a Jobbik azért kárhoztatta a magyar közélet szereplőit (köztük a Fideszt és az államfőt), hogy a "zsidókat" védik a "magyarok" helyett.
Pró és kontra
A szélsőjobbos sajtó visszafogottsága dacára a Szegedi-ügy jelentős felzúdulást keltett a szélsőjobboldali portálok kommentelőinek körében. A Barikád Szegedi-interjújának a kuruc.infón közölt összefoglalójához csak a megjelenés napján 400 hozzászólás érkezett, s a téma, ha csökkenő intenzitással, de azóta is foglalkoztatja a fórumozókat. A kommentek között enyhe többségben vannak azok, amelyek elítélik Szegedi Csanádot a származása miatt. A politikus mellett kiállók és az őt támadók keményen konfrontálódnak egymással, míg egy harmadik, kisebb csoport a "nemzeti oldalt" a kialakult megosztottságától óva egyfajta mediátorként igyekszik csillapítani a feszültséget.
A Szegedi mellett felhozott leggyakoribb érvek szerint (1) a tettei alapján kell megítélni valakit; (2) a magyarság nem származás, hanem vállalás kérdése; (3) a zsidókat nem a zsidóságuk, hanem a viselkedésük miatt vetik meg; (4) szinte nincs már tiszta magyar a társadalomban, mindenkiben különböző felmenők vére keveredik, legfeljebb nem tud róla.
A Szegedit támadók szerint viszont a politikus (1) túl sokáig titkolta zsidóságát, ami gyanús; (2) túl sok üzleti érdekeltsége van (Barikád, a Turul-boltok, az erdélyi irodák), ebből is látszik, hogy zsidó; (3) hiteltelenné vált, mert úgy zsidózott, hogy közben tudta magáról, hogy ő is az; (4) zsidóként beépült a Jobbikba, és ezzel a párt lejáratását szolgálja. Egyes kommentek szerint éppen az bizonyítja, hogy nem volt holokauszt, hogy Szegedi Csanád felmenői is hazatértek Auschwitzból.
A zsidóellenesség társadalmi bázisa az utóbbi években erősödött. Tudják és érzik ezt a Jobbik politikusai is, akik ennek a folyamatnak nemcsak haszonélvezői, de tevékeny előmozdítói is. Ha valaki az elmúlt hónapok nyilatkozatait és erőszakos eseményeit esetlegesnek és mulandónak látja is (nem azok), a közvélemény-kutatási adatok magukért beszélnek. Kovács András rendszerváltás óta végzett vizsgálatsorozata alapján pontosan tudható, hogy 2006 (a hazai szélsőjobboldal újraszerveződésének éve) után jelentősen emelkedett azok aránya, akik a felmérés során vállalják zsidóellenes érzületeiket. A nyíltan antiszemiták aránya, akik ellenszenvesnek mondják a zsidókat, a korábban mért 10-15 százalék helyett a legutóbbi, 2011-es kutatásban már 24 százalékosra duzzadt. A változás mögött Kovács András a "Jobbik-hatást" sejti: a szélsőjobboldal politikai aktivitása révén az antiszemita nyelv legitimmé vált a közbeszédben. (Szombat, 2012. január 4.) A Political Capital 2008-as Látlelet tanulmányában magunk is hasonló következtetésre jutottunk: "A 2006-os őszödi beszédet követő szélsőjobboldali akciók, az olaszliszkai lincselést követő rasszista reakciók, illetve a Magyar Gárda színre lépése olyan gátakat szakítottak át a hazai nyilvánosságban, melyek az előítéletek nyílt artikulálódását korábban jelentősen visszafogták. Ez minőségi változást eredményezett a hazai antiszemita, illetve romaellenes diskurzusban." Egy évtizede, 2001-ben még hetekig tartó botrány és számos feljelentés kerekedett abból, amikor Bognár László MIÉP-képviselő arról beszélt, hogy "az FTC-t megszerezte az a mohó, gátlástalan üzletcsoport, amelynek semmi köze sincs a Ferencvároshoz és a magyarsághoz". Ma a Jobbik képviselőinek ennél jóval vadabb nyilatkozatai "az "úgynevezett holokausztról", a hazai cigányságot "hókotró lapátként maga előtt toló zsidóságról" vagy Solymosi Eszter szerintük máig tisztázatlan eltűnéséről csak alig észrevehető reakciókat eredményeznek. Ez egyértelmű tünete annak, hogy a társadalom demokratikus immunrendszere komolyan meggyengült az utóbbi években.
Bár a Jobbik sikerét leginkább a "cigánybűnözésre" és "politikusbűnözésre" kihegyezett politika hozta meg, a párt politikusai és hívei számára a zsidósághoz való viszony is kiemelten fontos. A Jobbik-szavazók általában minden csoporttal szemben előítéletesebbek, mint más pártok szavazói, de a különbségek a zsidók esetében a leglátványosabbak. Egy 2011 áprilisa és júniusa között végzett, 3000 fős reprezentatív Tárki-kutatás adatbázisán végzett számításaink alapján a Jobbikosok 72 százaléka nem fogadna el zsidót családtagként, 47 százaléka szomszédként, szintén 47 százaléka a gyermeke barátjaként, és 41 százalék kollégaként sem. (Őszintén reméljük, hogy a Jobbik Borsod megyei elnökségében ez utóbbi mutató alacsonyabb, különben Szegedi Csanádnak minden harmadik munkatársával konfrontálódnia kellene származása miatt.) Ezek az arányok a pártválasztók teljes körében átlagban 10-15 százalékkal alacsonyabbak.
A Jobbik támogatóinak jelentős része számára az antiszemitizmus és a ráépülő összeesküvés-elméletek átfogó világmagyarázati keretként szolgálnak. Végső, axiomatikus magyarázatot adnak nemcsak a világgazdasági válságra, de minden társadalmi problémára, köztük a "roma-magyar konfliktusra" is. Mindeme jelenségek mögött a Jobbik egyes politikusainak értelmezésében a "zsidók" tudatos, saját érdekeiktől vezérelt, összehangolt cselekvése rejlik. De szüksége van a szélsőjobboldalnak a "zsidókra" azért is, hogy hozzájuk képest, negatív módon határozhassa meg és formálhassa a nemzeti identitást: zsidóval szemben lehet igazán magyarnak lenni.
Középre
A kérdés ezek után csak az, hogy kik is valójában ezek a már-már emberfeletti hatalommal rendelkező "zsidók". Vona és Szegedi - valamint a szélsőjobbos közvélemény őket támogató részének - "zsidóértelmezése", mint láttuk, teljességgel önkényes: bárki válhat zsidóvá, aki szerintük "a nemzet érdekei ellen van", és bárki lehet nem zsidóvá, ha zsidó származása ellenére "a nemzetért tevékenykedik". Ahhoz tehát, hogy Szegedi Csanád valójában ne legyen "zsidó" (és a "nemzeti oldalon" állhasson), a régi faji, illetve még régebbi vallási hovatartozástól eltávolított, rugalmas zsidóértelmezés szükségeltetik. (Ez a dilemma a múlt századelő harsányan antiszemita bécsi polgármesterének, Karl Luegernek a híres mondását idézi, miszerint "azt, hogy ki a zsidó, én döntöm el". Lueger azoknak az "igazi" antiszemitáknak a vádaskodására válaszolt, akik zsidó barátait hányták a szemére.) És itt van a "Szegedi-ügy" csavarja is: vajon ezt a gondolatmenetet sikerül-e a párt valamennyi szavazójának követnie?
Az antiszemitizmusra (jóval inkább, mint a cigányellenességre) mindig is jellemző volt a sokszínűség, a viszonylagos árnyaltság. A legtöbb mai antiszemita sokkal inkább az újabban divatba jött Horthy-féle zsidóellenesség nyomdokain jár: a zsidóság differenciálatlan elutasítása és az antiszemitizmus nyílt vállalása helyett a "jó zsidó - rossz zsidó" megkülönböztetése és saját antiszemitizmusuk tagadása jellemzi őket. Ezért is gondoljuk, hogy a Szegedi-ügy a kezdeti turbulenciák ellenére nem okoz majd jelentős traumát a Jobbik szavazótáborában. Nem látszik, hogy sorsfordító vagy stratégiaváltást kiváltó helyzetbe került volna a Jobbik. A jelek arra mutatnak, hogy marad az egyensúlyozás a több szavazóval és kormányzati szereppel kecsegtető középre húzódás és a jobbszél megtartása között. Az pedig már a Jobbik külön szerencséje, hogy a "cigánybűnözés" ellen harcoló roma (Lakatos "vajda") mellett most lett egy antiszemita üzeneteket pufogtató "nem zsidó zsidója" is. Nem csodálkoznánk azon sem, ha a következő években a Jobbik politikusai között feltűnne egy "rendes cigány", aki, miközben a párt a cigányellenes üzeneteit szajkózza, puszta jelenlétével segít a pártnak a "rasszista vádak" visszaverésében.
A szerzők a Political Capital elemzői.
