Szélsőjobboldal Magyarországon

Válság sem kell hozzá

  • Juhász Attila
  • Krekó Péter
  • 2011. február 3.

Belpol

Csepeli György és Vági Zoltán alapos elemzésekben (lásd: Azok a csodálatos harmincas évek, Magyar Narancs, 2010. november 25. és Szélsőjobbra át?, 2010. december 9.) írták le azokat a tényezőket, melyek a hazai szélsőjobboldal elmúlt években tapasztalható felerősödéséhez hozzájárulhattak. A tanulmányukhoz több ponton kapcsolódó alábbi írásunkban azt szeretnénk bemutatni, hogy a Political Capital először tavaly februárban publikált jobboldali extremizmus indexének adatai alapján nemzetközi összehasonlításban mennyire mondható erősnek Magyarországon az igény az etnocentrista-előítéletes, rendszerellenes, tekintélyelvű ideológiákra, és hogyan változott ez az arány az elmúlt évtizedben.

A 2002 és 2009 eleje közötti időszakot felölelő eredményeink alapján úgy látjuk: a jobboldali extremizmus iránti igény magasra szökésében a világgazdasági válságnak hazánkban csekély szerepe volt, 2006 végére már a legtöbb társadalmi, gazdasági és politikai feltétel adott volt egy ilyen erő megjelenéséhez.

*

Magyarországon 2002 és 2009 között 10-ről 21 százalékra növekedett a szélsőjobboldali eszmékkel és politikával szimpatizálók aránya, ami nemzetközi összehasonlításban példátlan előretörést jelent. Ezzel a 15 év feletti populáció több mint ötöde vált ideológiai és pszichológiai szempontból fogékonnyá a szélsőjobboldal politikájára. Ez egyébként egybecseng Csepeli és Vági azon eredményével, amely a radikális nacionalistának nevezett csoport arányát 27 százalékosra becsüli. Fontos hozzátenni, hogy a potenciális jobboldali szélsőségesek meghatározásakor rendkívül szigorú kritériumokat alkalmaztunk (lásd Módszertan című keretes anyagunkat). A nyugat-európai országok jelentős részében ezek alapján az 5 százalékot is alig érte el a potenciális szélsőjobboldaliak aránya (Németországban például kevesebb mint 3 százalék). Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy bár az idegenellenesség több nyugati országban is számottevőnek mondható, ez ritkán kapcsolódik össze például rendszerellenességgel. Sőt az ott erősödő, elsősorban iszlámellenes xenofóbia gyakran épp a liberális demokrácia értékeinek védelmében fogalmazódik meg.

Ki tudja, hol áll meg?

Ezzel szemben minek köszönhető a szélsőjobboldali eszmék növekvő vonzereje Magyarországon? A vizsgált időszakban (2002-2009) a legmeghatározóbb tényező épp a demokratikus intézményrendszerbe vetett bizalom megroppanása, a rendszerellenesség erősödése volt. A rendszerkritikus válaszadók aránya csaknem megnégyszereződött: a 2002-es 12 százalékról 2009-re 46 százalékra nőtt. Ezen belül is leginkább a politikai elittel (Országgyűlés, politikusok) szembeni általános ellenszenv, illetve a kormánnyal és a demokráciával szembeni bizalmatlanság domborodott ki. A demokráciával szélsőségesen elégedetlen válaszadók aránya a vizsgált időszakban megháromszorozódott, és 2009-ben már a válaszadók csaknem egyharmadát tette ki. Mindeközben nem drasztikus mértékben, de nőtt a gazdaság miatti aggodalmak szintje is.

A második legfontosabb tényező az előítéletesség és azon belül is az idegenellenesség erősödése. A DEREX index mutatta homofób és/vagy bevándorlásellenes előítéletesség 2003-ban még csak a közvélemény 37 százalékát, 2007 után viszont már a társadalom több mint felét jellemezte. Jellemző, hogy míg Nyugat-Európában a kutatóknak sokszor bonyolult trükköket kell bevetniük annak érdekében, hogy előítéleteket "csaljanak elő" a választókból, Kelet-Európában a választók ezeket "önként és dalolva" zúdítják a kérdezőbiztosra. A magyar előítéletesek aránya (2009-ben 52 százalék) még kelet-európai léptékkel is sokkolóan magas: Magyarország (Törökország és Lettország után) Európa harmadik legelőítéletesebb közvéleményével jellemezhető. Ezen belül az utóbbi években elsősorban az idegenellenesség és a jóléti sovinizmus erősödött: 23-ról 41 százalékra emelkedett például azok aránya, akik Európán kívüli szegényebb országokban élő embereknek egyáltalán nem engednék, hogy Magyarországon telepedjenek le. Ha Vona Gábor becslése ("A magyarok kétharmada jobbikos, csak még nem tud róla") túlzónak is tekinthető, az adatok arra utalnak, hogy a Jobbik etnikailag homogén nemzetállamra vonatkozó követelése ("Magyarország a magyaroké"!) a választók nagy része számára kedvesen cseng.

Fontos ugyanakkor, hogy Magyarországon nem ment végbe átfogó értékváltozás: a társadalom nem vált tradicionalistábbá, vallásosabbá és tekintélyelvűbbé az utóbbi években a 2006 utáni pártpolitikai jobbratolódás ellenére sem. A jobboldali attitűd- és értékorientációval jellemezhető válaszadók aránya 2003 és 2009 között gyakorlatilag állandó, 27 és 29 százalék között ingadozik, ami más európai országokkal összevetve sem számít kifejezetten magasnak. Ezen belül a vallásosságot, az egyházi szokások követését és a hagyománykövetést magába foglaló tradicionalizmus a válaszadóknak mindössze 7 százalékát jellemzi, és egyáltalán nem mutatott emelkedést az elmúlt években. A válaszadók 17 százaléka jellemezhető ugyanakkor erős szabálykövetéssel és rendpártisággal, ami inkább enyhe hanyatlást mutatott a vizsgált időszakban (a 21 százalékos csúcsértéket 2005-ben mutatta ez a komponens). A merev normakövetés és a biztonságot adó kormány iránti vágy összekapcsolódása azonban rendkívül jellemző - ez pedig a hazai választók bizalmát a mindenáron rendet és biztonságot ígérő politikusok felé orientálja.

Hatott-e a világgazdasági válság?

"Válságkor az alacsony jövedelműek a tehetősek kapzsiságát okolják, a gazdagabbak a szegényeknek szánt segélyeket sokallják. A többségi csoportokban megnő a düh a más hitű és bőrszínű kisebbségek, a külföldiek és a bevándorlók ellen. A korábban elfogadottnak vélt ideológiák és gazdasági forgatókönyvek a kukában landolnak, megnő az addig kinevetett szélsőséges világmagyarázatok vonzereje" - írja Csepeli és Vági a tanulmányában. A leírtakkal maximálisan egyetértve úgy látjuk azonban, hogy mindehhez nálunk a világgazdasági válságra szinte nem is volt szükség. A szélsőséges világmagyarázatok vonzereje Magyarországon már a "kis magyar politikai és gazdasági válság" hatására, 2006 végére - 2007 elejére jelentősen megnőtt. Ebben az időpontban már több mint 17 százalék volt a potenciális jobboldali extremisták aránya, aminél csak Bulgáriában és Ukrajnában láthattunk magasabb értékeket. Bár van olyan ország, ahol a világgazdasági válságnak köszönhetően emelkedett jelentős részben az előítéletesség és a rendszerellenesség: ez Lettország, amelyet a válság alatt az Európában legjelentősebb, 27 százalékos gazdasági zsugorodás sújtott. Ennek is köszönhetően két év alatt, 2007-ről 2009-re 12-ről 21 százalékra nőtt a szélsőjobboldali ideológiákkal erősen szimpatizáló lettországi választók aránya.

Magyarországról ez nem mondható el. 2007 és 2009 között Magyarországon is nőtt ugyan a rendszerellenesség, illetve a félelem és fenyegetettségérzés szintje, de ebben a belpolitikai tényezők komolyabb szerepet játszhattak, mint a gazdaságiak: a 2009-es adatfelvétel időpontjában zajlott például a hosszúra nyúlt kormányváltás. Míg az ország gazdasági helyzetének megítélése 2007 és 2009 között valóban romlott Magyarországon, ezt nem követte annak élménye, hogy a saját élethelyzet jelentősen romlott volna - gyakorlatilag nem változott azok aránya (2007 elején 12 százalék, 2009-ben 14), akik azt mondták, hogy a háztartásuk nagyon nehezen jön ki a jövedelméből. Ráadásul, bár a hagyományos magyarázat szerint a válságok időszakában a szűkösebb erőforrásokért folytatott ádázabb küzdelem szükségszerűen felerősíti a más etnokulturális csoportokkal mint a túlélésért folytatott verseny konkurenseivel szembeni ellenszenvet, a válság idején még kismértékben, 55-ről 52 százalékra csökkent is az előítéletesség szintje. A 2009 első felében felvett adatok alapján tehát számunkra úgy tűnik: a szélsőjobboldal hazai diadalútja nem elsősorban a válság direkt gazdasági hatásaival (munkanélküliség növekedése, életszínvonal romlása) hozható kapcsolatba, legfeljebb annak közvetett, politikai hatásaival.

2006

Magyarországon a válság valójában nem 2008-ban, hanem 2006-ban kezdődött. Ebben az évben a problémák három szinten jelentkeztek: egy gazdasági (brutális, a lakosságnak fájó kiadáscsökkentő csomag), egy politikai (a választási ígéretekkel szemben megindított kormányzás, az őszödi beszéd politikai hatása, a zavargások és a hozzájuk kapcsolódó rendőri fellépés) és egy etnikai-társadalmi problémahalmaz (az olaszliszkai lincselés és az annak nyomán felerősödött cigányellenes közbeszéd) került felszínre és rakódott egymásra. 2006 őszének eseményeit az akkor újjászerveződő szélsőjobb elképesztő hatékonysággal használta fel politikai mozgósításra és önmaga megszervezésére (erről lásd: A törvényi tiltás, a két pofon és a szélsőjobboldali veszély, Magyar Narancs, 2008. június 19.). A kereslet és a kínálat leginkább a cigányellenesség terén erősítette egymást, ez játszotta a legfontosabb szerepet a Jobbik megerősödésében is.

A 2008 októberében megjelent Látlelet című tanulmányunkban (akkor a Jobbik még "egyszázalékos" párt volt) így foglaltuk össze mindezek politikai jelentőségét: "A 2006 ősze óta tapasztalható szélsőjobboldali akciók, az Olaszliszkán történteket követő rasszista reakciók, illetve a Magyar Gárda színrelépése olyan gátakat szakítottak át a hazai nyilvánosságban, amelyek az előítéletek nyílt artikulálódását korábban jelentősen visszafogták. Ez nagymértékben növelte hazánkban a szélsőjobboldal potenciális társadalmi bázisát és politikai mozgásterét."

2006 a szélsőjobb önazonosságának megteremtése szempontjából legalább olyan fontosnak tekinthető, mint az 1920-as trianoni döntés. Efelett érzett örömüket a szélsőjobboldal szereplői sokszor nem is leplezik. Jó példa erre, hogy a Jobbik félhivatalos pártlapja, a Barikád hetilap idén például így emlékezett meg 2006. szeptember 18-áról, Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde nyilvánosságra kerülésének dátumáról: "Épp négy éve fogtuk meg egymás kezét, ne engedjük el soha, hiszen az történelmi ébredés volt!"

Túl a csúcson?

A Csepeli György és Vági Zoltán által bemutatott adatok arról tanúskodnak, hogy a 2010-es adatok egyfajta felemás konszolidációt mutatnak ("az új kormány hivatalba lépése óta érzékelhető egyfajta lehiggadás, a konfliktusattitűdökben azonban nem következett be egyértelmű trendforduló"). 'k is utalnak ugyanakkor arra, hogy a szélsőséges eszmék és az előítéletek nem tűnnek el egyik pillanatról a másikra.

"Az embereket megbántani könnyű, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen." Schopenhauer e pesszimista alapvetése a társadalmakra is kiterjeszthető. Lehet, hogy a Jobbik átmenetileg meggyengül vagy akár eltűnik politikai szereplőként, de a bezárkózás, a bizalmatlanság, a tekintélyelvűség és a gyűlölet nem. Ezek pedig vagy újratermelnek majd egy, a Jobbikhoz hasonló politikai erőt, vagy akár a többi pártot tolják abba az irányba, hogy igyekezzenek megfelelni az ilyesféle választói elvárásoknak.

Ami igazán ijesztő, hogy a rendszerváltás utáni időszak jól láthatóan inkább felerősítette, mintsem korrigálta a magyar társadalomban meglévő szélsőjobboldal iránti keresletet - úgy tűnik ráadásul, hogy ebben a 2002-vel kezdődő kormányzati időszaknak kiemelt szerepe volt. Ahogyan Vági és Csepeli utal rá, a fiatalok sem tűnnek a demokratikus rendszer lelkesebb támogatóinak, mint a megkeseredett idősebb generációk - sőt. Az Ifjúság 2008 kutatás e tekintetben lesújtó eredményei mellett a European Social Survey számai is arra utalnak: Magyarországon alacsony a fiatalok demokráciával szembeni elégedettsége. A 15-34 éves korosztály tagjai egy 11 fokú skálán (0: egyáltalán nem elégedett, 10: nagyon elégedett) átlagosan 3,3-es szinten elégedettek azzal, ahogy a demokrácia működik Magyarországon - ebben ismét csak Bulgária és Ukrajna van mögöttünk. (Összehasonlításképpen: ez az érték Spanyolországban 6-os, Csehországban 5,4-es, de még Horvátországban is magasabb: 3,8). 2003-hoz képest Magyarországon a legfiatalabb korcsoportban nőtt a legnagyobb mértékben az előítéletesség (másfélszeresére) és a rendszerellenesség (csaknem négyszeresére). És ez az alapvetően apolitikus és rendszerkritikus korosztály a leginkább fogékony a Jobbik stílusára, nyelvére, üzeneteire, politikájára. Ám az, hogy a rendszerváltás idején gyakran hangoztatott szép eszme ("az új rendszerben felnőtt fiatalok lesznek a demokrácia támaszai") illúziónak bizonyult, természetesen nem a fiatalok bűne.

Mára bebizonyosodott: a demokratikus rendszerbe való integrációt biztosító szocializációs hatások hazánkban gyengék és elégtelenek. Ebbe beleérthetjük a rendszerkritikus húrokat szívesen pengető politikai szereplőket, a demokratikus piacgazdaság értékeinek terjesztésére hangsúlyt nem fektető társadalmi intézményeket (kiemelten az iskolákat), az átalakulás kedvezőtlen tapasztalatai miatt "fanyalgó" idősebb korosztályokat és még sok minden mást. Magyarországon ráadásul nagyon alacsony a fiatalok részvétele a civil társadalomban, amely egyébként a demokratikus szocializáció egyik legfontosabb színtere.


A demokráciát megszerettetni persze nem könnyű feladat. A DEREX index adatai arra utalnak (lásd Magyaros érzelmek című táblázatunkat), hogy azon országokban magasabb a jobboldali szélsőséges ideológiák iránti pszichológiai igény, ahol totalitárius, diktatórikus vagy autoriter rezsimek is formálták a 20. század második felének politikai karakterét - vagyis ahol a tekintélyelvűség "politikai gyakorlatként" hatotta át a társadalmat. Ilyenek Kelet-Európa országai, ahol a tipikus képlet szerint a második világháború előtti/alatti németbarát szélsőjobboldali kormányok után - rövid demokratikus közjátékot követően - államszocialista rendszerek betonozódtak be évtizedekre. Ide vehetjük azokat a dél-európai országokat is (Görögország, Portugália), ahol a második világháborút követően is működtek jobboldali diktatórikus rezsimek. De ide sorolhatjuk Olaszországot is, ahol Mussolini belpolitikai öröksége máig is él. (Gianfranco Fini jelenlegi olasz házelnök, Berlusconi aktuális fő riválisa 1994-ben még Mussolinit és a fasizmust éltette. Az azóta mérsékeltebb irányba mozdult politikus pártja, a Nemzeti Szövetség az elmúlt másfél évtizedben háromszor, először 1994-ben, majd 2001-ben és 2008-ban is kormányra került.)


Két olyan országot láthatunk a mintában, amely tekintélyelvű múltjától elszakadva toleráns demokratikus "mintaállammá" vált, és polgárainak alacsony (5 százalék alatti) az igénye a jobboldali extremizmusra: Spanyolország és Németország. Utóbbi a társadalom "megjavításának", a múlttal való szembenézésnek a legsikeresebb példája - amely ugyanakkor kivételes és megismételhetetlen, és minden bizonnyal kellett hozzá a háború utáni példátlanul erős nemzetközi nyomás is. Tanulmányozásra érdemes azonban a spanyol példa is, amely a négy évtizedes jobboldali tekintélyelvű Franco-rezsim után (csak 1977-ben került sor az első szabad választásokra) most Európa egyik legtoleránsabb és legnyitottabb országa. Spanyolországban a 2009-es adatok szerint a lakosság mindössze 2,4 százaléka fogékony a jobboldali extremizmusra, a fiatalok pedig harsány toleranciájukkal és demokratikus elkötelezettségükkel tűnnek ki. Kérdés persze, hogy e karakterét meg tudja-e őrizni Spanyolország a 20 százalék feletti munkanélküliséggel és súlyos belső konfliktusokkal - például a regionális nacionalizmusok ismételt felerősödésével - járó válság következtében.

Minden nemzet jobban szereti elfordítani a fejét, mint szembenézni saját múltjának sötét foltjaival. A magyar társadalom töretlenül hajlamosnak tűnik az önfelmentő, de végső soron önsorsrontó múltkonstrukciók elfogadására. Ma például a többség elfogadni látszik a szélsőjobboldal értelmezését 2006 őszének eseményeiről, ami nem is meglepő, ha ez ügyben a Jobbik képviselője tehet le hivatalos jelentést az Országgyűlés asztalára, és komolyan felmerül, hogy a zavargók ellen hozott akkori bírói ítéleteket ún. "semmisségi" törvénnyel (!) írják felül. Hogyan is remélhetjük 1920 vagy 1944 eseményeinek őszinte társadalmi feldolgozását, ha még a négy évvel ezelőtt történtekre sem vagyunk képesek tárgyilagosan emlékezni?

Módszertan

A jobboldali extremizmus indexet (Demand for Right-Wing Extremism Index, DEREX) a Political Capital saját elméleti modell alapján a kétévente frissülő és 33 országot felölelő, átfogó attitűd- és értékvizsgálat, a European Social Survey adatbázisán végzett saját számítások alapján fejlesztette ki. Az elméleti modell kialakítását, a kérdések kiválasztását, csoportosítását és a feltételrendszerek meghatározását a Political Capital kockázatelemző csoportja végezte el mintegy egyéves kutatómunka keretében. A kétévente frissülő, nyilvánosan felhasználható reprezentatív közvélemény-kutatási adatbázis kérdései közül 29-et használtunk fel, melyeket elméleti modellünk és a változók együttjárásainak együttes figyelembevételével négy kategóriába (alindexbe) soroltunk. Ezek a következők: előítélet és jóléti sovinizmus; rendszerellenesség; jobboldali értékorientáció; félelem, bizalmatlanság és pesszimizmus. A egyes alindexek számértéke azt mutatja meg, hogy a 15 évnél idősebb válaszadók mekkora hányada esik bele az adott, több kérdés együttes használatával kialakított kategóriába. A DEREX index azok arányát mutatja, akik a négy alindex feltételei közül legalább háromnak megfelelnek (például az egyszerre idegenellenes, rendszerellenes és jobboldali értékekkel jellemezhető válaszadók). Ezzel a szigorú feltételrendszerrel az index azon válaszadók arányát vizsgálja, akik szélsőséges nézeteik miatt (ha a társadalom meghatározó hányadát alkotják) valóban fenyegetést jelenthetnek a rendszer stabilitására.

Az adatok forrása: European Social Survey Round 1-4 Data. Norwegian Social Science Data Services, Norway - Data Archive and distributor of ESS data.

A szerzők a Political Capital elemzői.

Neked ajánljuk