Lénárd Rita

Gyakorló belgyógyászként minden nap tapasztalom, hogy sok helyen csak egy-egy elhivatott kolléga emberfeletti munkája teszi lehetővé az egészségügy működését.

A legsúlyosabb fizikai és lelki megpróbáltatásokat átélőket nem hibáztatni, hanem minden lehetséges eszközzel segíteni kell.

Magyarországon a rendszerváltás óta várat magára az egészségügy rendszerszintű átalakítása. Tény, hogy a legnagyobb esélye, történelmi lehetősége erre – parlamenti többsége, kormányzási ideje és pénzügyi erőforrásai okán – a 2010 óta megszakítás nélküli Fidesz-kormányzásnak volt, illetve van.

Jobbat érdemelnénk, többre vagyunk képesek: sokkal rosszabb a magyar egészségügy teljesítménye, mint amit az ország gazdasági, kulturális fejlettsége lehetővé tenne.

Hetente hallunk, olvasunk drámai történeteket különböző kórházak sürgősségi betegellátó osztályairól. Nem tudok, nem is lehet egy-egy adott történet kapcsán felelősséggel véleményt mondani, igazságot tenni. Mint mindig, most is azt javaslom, hogy lépjünk kicsit távolabb, nézzük meg, mi van a háttérben.

Az orvoselvándorlás körüli számháború újabb, 2017-es fejezete. Csökkent, nőtt vagy változatlan a külföldre távozó orvosok száma idén? Nézzünk a számok mögé.

Mára olyan útvesztő alakult ki az egészségügyben, hogy még azok sem mindig látják a kiutat, akik benne dolgoznak. Túlélési útmutató a magán- és az állami egészségügyi ellátás labirintusához.

Vajon mit szólna Semmelweis Ignác, ha ma sem találna kézfertőtlenítőt a kórházakban?

A hálapénz rendszere szakadékot képez a különböző orvosi szakmák művelői között, lehetetlenné teszi a korrekt együttműködést, a kollegiális kapcsolatokat. Azaz: ellehetetleníti a teammunkát, ami nélkül ma nincs gyógyítás.