Kérjük, hogy a Magyarországról utolsóként távozó orvos oltsa le a villanyt

  • Lénárd Rita
  • 2017. november 24.

Materia Medica

Az orvoselvándorlás körüli számháború újabb, 2017-es fejezete. Csökkent, nőtt vagy változatlan a külföldre távozó orvosok száma idén? Nézzünk a számok mögé.

A napokban nagy médiavisszhangot keltettek ezek az adatok:

„Az idei első fél évben 324 orvos, 78 fogorvos, 327 egészségügyi szakdolgozó és 19 gyógyszerész kért hatósági bizonyítványt külföldi munkavégzéshez. Egy évvel korábban, vagyis 2016 első felében a külföldre távozó orvosok száma 400 felett volt, a fogorvosok száma pedig valamivel száz feletti – derül ki az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) legfrissebb adataiból. 2016-ban egész évben 823 egészségügyi dolgozó kért külföldi munkavállaláshoz engedélyt. Ezenfelül további 208 külföldi állampolgárságú, de Magyarországon végzett szakorvos is kért hatósági bizonyítványt külföldi munkavégzéséhez.”

Tehát 6 hónap alatt 402 magyar orvos és 208 külföldi állampolgárságú, de Magyarországon végzett orvos kért hatósági bizonyítványt külföldi munkavállaláshoz, azonban azt, hogy valóban külföldre távozott-e, ebből az adatból nem tudjuk megállapítani. De bármilyen hihetetlennek tűnik, az a helyzet, hogy azt sem tudjuk, valójában hány orvos dolgozik Magyarországon.

Vannak egymástól független rendszerek, nyilvántartások, mint például a Magyar Orvosi Kamara (MOK) tagjainak száma, hiszen minden Magyarországon praktizáló orvos számára kötelező a tagság. De azt, hogy a kamarai tag esetleg csak munkaideje egy részében dolgozik az országban, vagy akár már külföldön dolgozik, de nem szüntette meg a tagságát, vagy gyermekével otthon van, azt nem tartják nyilván.

false

Elvileg minden munkahelyen, vállalkozásban jelenteni kell az ott dolgozó orvos adatait az ÁNTSZ felé, de épp az EESZT (Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér) indulásakor derült ki, hogy a nyilvántartási adatokban sokszor olyan orvos szerepelt, aki már nyugdíjas, vagy már nem Magyarországon dolgozik. Szokták úgy is megbecsülni az orvosok számát, hogy hány „aktív pecsétszám” van, azaz hányan írnak receptet. Nos, ez sem pontos, nagyon sok orvos nyugdíjasként, vagy nem közvetlenül a betegellátásban dolgozóként is ír vényt a családtagjainak, saját magának, sőt, azok, akik csak részmunkaidőben dolgoznak itthon. Az ő „receptaktivitásuk” felfelé torzít, a pecsétszám alapú lista így több orvost mutat. Olyan, orvos, aki betegellátásban dolgozik és senkinek (saját magának) sem ír receptet, elvétve akad.

Van még egy kimutatás, amihez némi magyarázatot kell adnom. Az orvosok és az egészségügyi szakdolgozók folyamatos továbbképzésre kötelezettek, úgynevezett továbbképzési ciklusokban kell számot adni a tudásukról, ennek alapján újítják meg 5 évente a működési igazolványukat, ennek alapján készült az alábbi adatsor:

„2015-ben az érvényes működési nyilvántartási ciklussal rendelkező egészségügyi dolgozók létszáma 140 212 volt, közülük az orvosok (30 063 fő) és az egészségügyi szakdolgozók (96 356) képezik a két legnagyobb kategóriát.”

Ez egy korrekt jelentés adata, de fenntartással kell kezelni, mert az, hogy valaki rendelkezik érvényes nyilvántartási ciklussal, nem jelenti azt, hogy aktívan, a magyarországi egészségügyben dolgozik.

Sok helyen, sokféleképpen vezetnek rólunk listát, de megbízható, pontos adat nincs. Engedjük hát el a konkrét számokat, nézzük a folyamatot távolabbról:

  • Biztosan tudjuk, hogy a Magyarországon dolgozó orvosok, szakdolgozók létszáma évek óta, még ha lassuló ütemben is, de csökken.
  • Döntően a derékhad, a már önállóan dolgozó, erejük teljében levő fiatal szakorvosok hagyják el az országot.
  • Ez negatív üzenet a szakorvosjelölteknek, hiszen azt látják, hogy nekik sem lesz biztos életpályájuk itthon.
  • Az is látható már, hogy ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy az itthon dolgozók átlagéletkora nő: „Az egészségügyi dolgozók körében is általános az idősödés problémája, az orvosok átlagéletkora 49,31 év, minden második orvos 50 év feletti; a szakdolgozók átlagéletkora 44,08 év.”
  • Tudjuk, hogy a képzés nem elég a pótlásra, a frissen végzettek száma nagyjából megegyezik a távozók számával, így nem tudják pótolni az összes, a rendszerből egyéb okokból (pl. nyugdíjba vonulás, elhalálozás miatt) kiesőket.
  • Minden távozó kolléga munkáját a maradóknak kell elvégezni, sokaknak ez az utolsó csepp a pohárban, elindul a dominó-effektus.
  • A szakdolgozók hiánya az ápolás elégtelenségén túl közvetlenül is ront a helyzeten, hiszen az orvos kényszerül szakdolgozói munkát végezni, ezzel is csökken a betegeivel tölthető ideje.
  • false

Vajon visszajönnek-e a kollégák?

Sajnos nem. Ma már az az általános gyakorlat, hogy a kitelepülő orvos egész családját várják és segítik, a nyelvtanulástól kezdve a lakás- és óvodakeresésig, bankszámla-nyitásig. Felépítik az új életet az új „hazában”. Van arra is példa, hogy valaki hazajönne, de nem fogadják itthon szívesen a visszatérni szándékozót. Ismerek olyan kitűnő kollégát is, aki végül csak a magánegészségügyben tudott elhelyezkedni, pedig nem ez volt a szándéka. A fentiekből, konkrét számadatok nélkül is tisztán látszik, hogy a helyzet folyamatosan romlik.

Miért mennek el az orvosok?

„Az orvoselvándorlás legfontosabb okai (Hárs–Simon tanulmánya alapján):

  • jobb karrier és kereseti lehetőségek
  • magasabb presztízs
  • jobb munkakörülmények és életminőség
  • szakmai fejlődés lehetősége, továbbképzés biztosítása
  • részvételi lehetőségek biztosítása kutatásokban
  • biztonság és kiszámíthatóság (szakmai
  • szempontból is)
  • a szakma eszközellátottsága
  • munkakörnyezet és munkahely állapota
  • a munkaidő jobb összeegyeztethetősége a magánélettel”

(infojegyzet, 2017/90. ORSZÁGGYŰLÉS HIVATALA, 2017. november 16.)

Ebből a felsorolásból jól látszik, hogy bár nagyon lényeges, de messze nem az egyetlen ok a magasabb bér. Van azonban két nagyon lényeges szempont, ami nem kapott kellő hangsúlyt ebben az összeállításban. Az egyik a hálapénz rendszer (erről részletesen itt). A fiatal orvosok nem tudnak, nem akarnak így dolgozni. Tisztességes, kiszámítható bért, tiszta, átlátható viszonyokat szeretnének. Igazuk van.

A másik ok a magyar egészségügyben megkövült anakronisztikus, feudális, hierarchikus rendszer, amit ugyancsak nem tudnak elfogadni, elviselni a fiatal kollégák. Ebben is igazuk van.

Van-e megoldás?

Az ágazati béremeléssel elindult ugyan egy folyamat, de – főként a szakdolgozók tekintetében – ez túl lassú, és már most szinte értékét vesztette a minimálbér emelkedése miatt. Sokan mondják, hogy nincs többre forrás. A jelenlegi pazarló rendszerben valóban nincs és nem is elég csak a pénz. Az egész struktúrát kell átgondolni, átalakítani, betegközpontú, átlátható, tiszta működésűvé, a mai megváltozott körülményeknek megfelelően. A jelenlegi zavaros, különutas, korrupt rendszerből valóban minden pénz elfolyik. A bérrendezést szintén egy átgondolt, megtervezett, koherens rendszerben kell megvalósítani.

Elfogadhatatlan az a kapkodó ötletelés, amellyel időről időre kiemelnek egy csoportot a rendszerből. Hogy csak egy példát mondjak: a rezidensek itthon tartására egy ösztöndíjrendszert alakítottak ki. Már az is érthetetlen, hogy egyetemet végzett, teljes munkaidőben dolgozó felnőtt emberek „ösztöndíjra” kell, hogy pályázzanak – ezt kapják kiszámítható munkabér helyett –, ráadásul ehhez bizonyos „röghöz kötést” is el kell fogadniuk. Ez nem számít bele a nyugdíjba, nem lehet rá hitelt felvenni stb. Ugyanakkor emiatt előfordul, hogy idősebb szakorvosok kevesebbet keresnek, mint a fiatalabb, szakorvosjelölt beosztottaik. Így biztosan nem lesz pozitív az eredmény.

Remélem, hogy nem kell leoltani a villanyt. Csak egy kérdés maradt: van-e, lesz-e a politikának elég bátorsága az újratervezéshez?

Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica – minden szerdán a magyarnarancs.hu-n.

Materia Medica

A Magyar Narancs új, egészségügyi problémákkal foglalkozó blogja. Fogyasszák egészséggel!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.